Száz év - magány nélkül

Nem okoz neki gondot, ha fiáék nincsenek otthon, megmelegíti a mikrosütőben az ebédjét, ha telefonhívás érkezik, felveszi a kagylót, s átadja az üzenetet. Sétál a kertben, olykor kicsit tesz-vesz, két éve még egyedül utazott el busszal Zalaegerszegre. Egy nagy gondja van, az utóbbi időben a bal fülére nagyothall. Azért is nem szeret már elmenni a hegyi búcsúba és társaságba, mert nem ért jól másokat, és ez zavarja. A harmadik faluban, Gelsén járt legutóbb egyik testvére temetésén. Előtte Imre fiával Letenyén, a piacon új öltönyt vásárolt. A hozzávaló mellény most is rajta van, sötétszürke szövet.
Mindig adott magára, fess ember. Saját kezűleg borotválkozik, méghozzá zsilettel, és maga vágja a bajuszát formára. Visszafogottan nevet, amikor mindezeken csodálkozom.
– Sosem voltam tétlen. Mindig találtam magamnak valami dolgot.
– Hány éves korában kezdett dolgozni?
– Kilencen voltunk testvérek, öt fiú és négy lány. Édesapánk negyvenholdas szentliszlói birtokán mindenkinek megvolt a dolga. Amikor 1917-ben magtárt építettünk, mi, testvérek culágerkodtunk.  Hat elemit végeztem, jó tanuló voltam, de továbbtanulásról szó sem lehetett. Ahhoz szegényeknek számítottunk. De nem is vágytam sehová, nagyon szerettem a paraszti munkát, az állatokat, a lovakat.
– Hát, ilyen meleg nyárra, mint az idei volt, nem emlékszem. A gyümölcsfák is megszenvedték, az egyik almafám belepusztul. A szőlő is korábban érett, bár nem láttam, milyen, mert nem voltam fönt a hegyen. Még kilencvenkét évesen is kimentem, de miután ellopták a biciklimet, újat már nem vettem…
– Milyen volt az eltelt száz éve?
– Munkával telt. Akkor keltem, amikor kezdett világosodni. Amikor megnősültem, idekerültem a faluba, az első évben egyszer elaludtam. Meg is kaptam a magamét az apósomtól: a rosseb egye meg, fiatalember és elfekszik! Nem volt könnyű az élet. A háborúban is jártam, de szerencsésen megúsztam. Hazajövetelem után bírónak választottak a faluban, az ötvenes évek elején pedig téeszelnök lettem. Hatvankét családdal dolgoztunk a határ rosszabb földjein.  Nem tudom elfelejteni, amikor egyszer a tanácselnök hívatott, hogy osztályidegen, kulák vagyok.  Elkaptam a vállát és jól megráztam. A tanító a védelmébe vett. Középparaszt voltam és mindig mindenkinek segítettem. A családomnak se volt könnyű. Harminckettőben nősültem. Az első három gyerekünk meghalt. Az első hathetesen hagyott itt, nagyon beteg volt. Gyalog mentem Kanizsára gyógyszerért, februárban, hideg eső esett, hazafelé a szőlőhegyen jöttem keresztül teljesen sötétben. Hiába ismertem minden bokrot, valahogyan mégis belecsúsztam egy tókába. Majdnem belefulladtam. Mire csuromvizesen hazaértem, a kicsi meghalt. Akkor azt mondtam, követem… De aztán három gyerekünk maradt, két fiú és egy lány. Csakhogy a feleségem fiatalon meghalt. Nehéz volt neki, amíg katonáskodtam, három lóval, kiscsikóval, öt szarvasmarhával maradt a gazdaságban, és ott volt a három kicsi gyerek. Hatvan napig volt a kórházban…
Szusszanásnyi szünet után folytatja:
– Másodszor 1952-ben nősültem, egy özvegyasszonyt vettem el. Neki lánya volt, együtt neveltük azután a négy gyereket.
Imre fiáék a szomszéd házból vigyázzák a 19 éve megözvegyült idős embert. Egybeér a két kert, a kis kertajtón jár a gyerekekhez étkezni. Amikor az egészségéről kérdezem, kiderül, hogy azért a betegségek sem kerülték el: többször feküdt kórházban, operálták is. Az egészséget, az erőnlétet mindig fontosnak tartotta.
– Sosem voltam panaszkodós meg káromkodós, evésben, ivásban mértéket tartottam. Háromszor étkezek naponta, és ha kezdek jóllakni, alábbhagyok az evéssel. Volt, hogy a gyomrom megtágult, és éreztem, alakul a pocak, hát nem vacsoráztam. Amúgy nem vagyok finnyás, egyedül a kelkáposztát nem eszem meg. A sült tésztákat, fánkot, kalácsot, pogácsát, kőtt rétest szeretem. Meg a zsíros disznóhúst, a szalonnát.
A szobákban a régi bútorzat emlékezteti a fiatal éveire. A zuhanyozóval ellátott kis fürdőszoba mellett, a padlásfeljáróban őrzi sok évtizeden át hordott kedvenc lábbelijét, a keményszárú csizmát. Kiemeli és megsimogatja:
– Negyvenben vettem újonnan, a szára még eredeti, nem is tudom, hányszor fejeltettem meg. Fölhúznám, de a torkán nem megy már át a lábfejem…
Segítek a helyére rakni a csizmát, s megkérdem:
– Mit szólna hozzá, ha újrakezdhetné a száz évet?
– Ha volna erőm, „étvágyam” is volna hozzá. Mindjárt beállítanék egy pár lovat. Már nem látni azokat a régi fajtákat. Persze szeretem a gépeket is, sok nehézségtől mentik meg az embert. Kaszálni szerettem legjobban…