Akáccsemete vörösborral

Szép hagyományt teremtett Fritsch Ottó: az 1987. évi varsói világtalálkozó óta mindenhol egy magyar akáccsemetét ajándékoz a rendező országnak. Tavaly is úgy indult minden, ahogyan szokott. A csemetét már tavasszal kiválasztotta, s megszerezte a kivitelhez szükséges növény-egészségügyi bizonyítványt is. Ami ezután történt, az előbb dermesztő, majd szinte megható volt. A hidegzuhany a megérkezés után, a repülőtér rigorózus vámtisztviselőjétől érte. A hölgy kiszúrta a fácskát, majd - igazolás ide, bizonyítvány oda -, a megsemmisítésre ítélt termékek közé hajította. A váratlan fordulat láttán a méhész könnyezni kezdett, s nehezen ocsúdott fel. Ezért ápolta, gondozta otthon a csemetét? Hogy néz majd így otthon méhésztársai szemébe? Hogyan vágja ki magát, hogy mézünk jelképének nyoma nélkül utazik haza?
Túl voltak már a megnyitón, amikor különös véletlen történt. A tengerpart felé sétálva, az egyik ház kertjében mintha akácfát látott volna valamelyikük. Körülötte sarjak özöne. Az örömhírt Harangozóné Rózsika vitte meg. Aztán kértek a tulajdonostól egy ültetésre alkalmas sarjat: kiemelték a földből és irány a szálloda. Vizet engedtek a fürdőkádba, beletették a gyökeret.
– Mégis, hogy néz az ki, hogy ausztrál akácot ültetnek a magyarok? - morfondíroztak. Honosítani kell! - indítványozta valaki. Mivel mással, ha nem magyar vörösborral. A poharakkal megérintve fennhangon kinyilatkoztatták: mostantól kezdve te magyar akácfácska vagy!
Eljött az ültetés napja. Boldog akácnagykövetünk és Ausztrália Viktória államának mezőgazdasági minisztere együttesen helyezték földbe a csemetét (ez látható a fotón). A sarj igencsak magyarnak érezhette magát, hiszen a honosítási szertartás folytatásaként, tövétől a hegyéig nemzeti színű szalagban pompázott.