Diós a dzsungel helyén

Diót! – mondanák a régi öregek, mert a dió mindig biztos támasza volt a tiszaháti családoknak. Igaz, hogy lassan nő, későn fordul termőre, de száz évig is számíthat rá a gazda. Gyarapodnak is szépen az új ültetvények a határban, sose volt még tán annyi diófa ott, mint manapság. Van, aki csak hármat-négyet, de van, aki ezret is ültetett a legújabbkori földosztás óta.
A nyolcvannégy éves Esze József ezernél is több fával büszkélkedhet. Meg egy kicsi, de kiválóan felszerelt diófeldolgozóval. Bent az ártéren, vagy öt kilométerre a falutól, a Tisza partján lelni a diósára. Az ő kis terepjáróján zötykölődünk a felvágott utakon. Fejünk bele-belekoccan a kocsi oldalába, és a szavakat is óvatosan ejtjük, nehogy a nyelvünkbe harapjunk – de megéri. A vidék gyönyörű, a házigazda pedig pompás mesélő.
– Az igazat megvallva nekem is szerepem volt abban, hogy megritkultak a dzsungelgyümölcsösök – mondja. - A téeszbe annak idején minket is bevertek persze. Gondolhatják, milyen boldogon vittük az ötven holdat, a négy lovat, a két szekeret…, de mire észbe kaptam, már ott voltam a vezetők között. Aztán még feljebb találtam magam, főmezőgazdász lettem. Tulajdonképpen akkor szembesültem először igazán azzal az elképesztő állapottal, hogy a határ 18 ezer parcellából állt. A tarpai ember ugyanis nem adott el földet. Bármennyire is apró volt a megörökölt parcellája, ragaszkodott hozzá. „Ha másra nem, jó lesz kenderfődnek!" A téeszben viszont tagosítani kellett. Sajnos a dzsungelgyümölcsösökhöz is hozzá kellett nyúlnunk. Lett nagy felzúdulás. De egy tavaszon kivittük a falu öregjeit a fiatal almáskertekbe. Május volt, virágban álltak a fák – megbocsátották a dzsungelgyümölcsösöket.
Negyven év telt el közben. Alma lett annyi, mint égen a csillag, de a diónak sokáig mostoha volt a sorsa. Most azonban újból feljött a napja. Amerre csak járunk, mindenütt dió meg dió, szabályos erdőt alkotnak a holtágakkal szabdalt mezőn. Az ő diósa is szabályos erdő. Tíz hektár – képzeljünk magunk elé húsz futballpályát, telis-tele öt-hat méter magas diófákkal! Tíz éve telepítette őket, s már teremnek is. Igaz, tavaly nem termett egy se. Lefagyott mind, egyik-másik ágvég még most is koromfekete.
Pedig itt a Tisza rögtön mellettünk, s azt mondják, a nagy víz enyhíti a hideget. Lehet, de mi nemigen érezzük. Hideg, északi szél fúj, csak úgy zörgeti a fákat, s mi már mennénk is, hisz így is este lesz, mire a faluba érünk. De Jóska bátyánknak nem olyan könnyű elszakadni kedves diósától. Megnézünk minden sort, minden második fát, aztán lesétál velünk a partra. A túloldalt Nagyar és a Kis-Túr öblözete. Itt írhatta valahol Petőfi híres versét, A Tiszánál-t. Esze József el is kezdi a hosszú verset, aztán mikor befejezi, azt mondja, itt állhatott valamerre a nagyapja kicsi vízimalma régen. A rögzítő kötelek az ő padlásán porladtak szét vagy harminc éve, de egy-két darabja tán még most is fenn hányódik valahol.
Ezt már otthon mondja a házánál, ahol cipőre cseréljük a gumicsizmát. A kerítés és az árok között máshol gyep nő, itt két méter magas kisfák. Sötét van már, nem látjuk, miféle csemeték.
– Hát mi lenne, dió! – mondja önérzetesen Esze József. – Gondolni kell az unokákra is.