Egy tál lencse

Nálunk kevés helyen foglalkoznak a termesztésével, pedig az egyik legrégebbi kultúrnövény, Közép-Európában már a kőkorszakban ismerték. Mostanában Európa déli, délkeleti részein, főleg a Földközi-tenger mentén fekvő országokban termesztik. A mai fajták megfelelnek a fogyasztói igényeknek: a magvak egyenlő nagyságúak, vékony héjúak, ízletesek és egyenletesen, gyorsan főnek meg.
A lencse az időjárásra érzékeny növény: mérsékelten meleg és nem szélsőségesen száraz vidékeken hoz elfogadható termést. Hazánkban főleg a dombvidékeken termesztik. A lazább szerkezetű, tápanyagban gazdag talajokat kedveli, a mészben szegény, túl kötött, hideg, nedves, illetve a nagyon laza talajokra nem való. A nitrogénben nagyon gazdag talajt sem szereti, ott elgyomosodik és rosszul köt magot. A borsóhoz hasonlóan rendszerint két gabona közé illesztik a növényi sorrendbe, hiszen a gabonafélék számára kiváló elővetemény. Mivel a lencsének gyengén fejlett gyökérzete van, fontos, hogy a tápanyagokat felvehető állapotban, készen kapja. Nagyon jó, ha 2-3 éve istállótrágyázott talajba kerül, de a műtrágyát is meghálálja. A lencsét korán, április közepéig el kell vetni, 12 vagy 24 centiméteres sortávolságra, 3-6 centi mélyre. Ápolása nagyon hasonlít a borsóéhoz: fontos számára a vegyszeres gyomirtás. Meg kell védeni a peronoszpórától, a lisztharmattól és a szürkepenésztől. Kártevői közül a gabonaszipolyok jó talaj-előkészítéssel, a lencsebimbó-gubacsszúnyog vetésváltással tarthatók távol, de számolni kell a levéltetvek, a barkók és a lencsezsizsik támadásával is. Július első felében érik. Akkor lehet aratni, amikor a növény alsó és középső részén lévő hüvelyekben a magvak nagyobb része már érett, az alsó hüvelyek már sárgásbarnák és bennük a mag kemény.