Jancsi üvölt és büdös

Az aranysakálok számának fokozatos csökkenéséhez élőhelyének átalakulása, valamint a tömeges gyérítésre alkalmas különféle vadászati eszközök, így például a csapóvasak és mérgek széles körű alkalmazása jelentős mértékben hozzájárult. Így volt ez máshol is, például a Balkánon, ahol jobban elterjedt. Ráadásul egyes balkáni országokban az a legenda is közszájon forgott, hogy ezek az állatok nem őshonosak arrafelé, hanem a XIV. században a partokra vetődött berber kalózok, mivel nem tudták megsarcolni az ott élőket, bosszúból engedtek el néhány ilyen „fenevadat”. Nagy valószínűséggel Törökországból vándorolt északi, északnyugati irányba. Bulgáriában az 1940-es években a maradék populációt szigorú védelem alá helyezték, vadászatát és a gyérítésére alkalmas eszközök forgalmazását teljes mértékben betiltották. Ez a néhány száz egyedet számláló állomány idővel az árterek mentén fokozatosan hatolt be a hajdani Jugoszláviába, illetve Romániába. Hazánk déli határai mellett az 1980-as években figyelték meg újra az első példányokat. Mivel nálunk hivatalosan kipusztultnak tekintették, ezért törvény nem védte, az állatok puskavégre kerültek, mint a vadgazdálkodás számára káros állatok.
A görög tengerparti szállodák a sakál élőhelyére épültek, így azok körül számuk alaposan megfogyatkozott (a sakál a vizes élőhelyek közelében érzi jól magát, hegyvidékekre nem kívánkozik, mert onnan a nála sokkal erősebb farkas elűzi). Ennek ellenére szinte mindennap gondot okoznak. Nemcsak a baromfiólakat dézsmálják meg, hanem a szemetesládákat is. Ezért először Görögországban foglalkoztak a sakálok rejtett, éjszakai életének tanulmányozásával: műholdas nyomkövetést és akusztikus állománybecslést alkalmaztak. Ez utóbbi lényege az, hogy magnóról olyan hangerővel játszanak be sakálüvöltést, hogy azt egy kilométeres körzetben esetlegesen ott tartózkodó sakálok meghallják és válaszoljanak rá, így elárulva jelenlétüket.
Hazánkban is megindultak a tudományos kutatások, melyekbe több egyetem is bekapcsolódott. A kaposvári egyetemre nemrégiben négy elárvult háromhetes sakálkölyköt hoztak, melyek közül kettőt viselkedéstani kutatások céljából egymástól elkülönítve, kutya mellett nevelnek. Az egyik apróságot Igricz Dominika, az egyetem hallgatója otthonában gondozza. Ma a féléves Jancsi sakál már egy francia buldog társaságában pórázon sétál, s kutya módjára csóválja a farkát, ha gazdája hazaérkezik. Ilyenkor morgó, vonyító hangot is hallat, s olykor, különösen, ha megijed – például egy mentőautó szirénájától – vagy ha nagy öröm éri, félelmetes üvöltését hallatja. Vadászösztöne a kutyáénál lényegesen erősebb, s amit lehet, ínségesebb időkre elraktároz, ezért nevelője lakásában az élelem mellett sok apró tárgynak is lába kelt. Dominika meg szeretné tartani Jancsit, mert nagyon megkedvelte. Viselkedéséről feljegyzéseket készít. Viszont mindenkit lebeszél arról, hogy otthonába fogadjon társállatként egy ilyen közepes méretű kutyaféle ragadozót. Ugyanis számolni kell azzal, hogy napjában többször is üríti bűzmirigyét, s ilyenkor leginkább romlott halra emlékeztető, meglehetősen átható szag terjeng körülötte.