Kapásra várva

Horgászat közben sok minden megfordul az ember fejében. Például az, hogy fáznak-e a halak. Első hallásra butaságnak tűnik a kérdés, mert hát a hal mégse ember – és a víz sem levegő, ami sokszor lehet mínusz negyvenfokos is, míg a víz legfeljebb nulla. No jó, a tengervíz kicsit hidegebb is, mert annak az édesvíznél alacsonyabb a fagyáspontja, de akkor sem kevesebb mínusz két foknál. Ami annyira azért nem hideg, talán még az emlősvilág leggyámoltalanabbnak mondott tagja, az ember is elviseli. A szárazföldön persze – a nulla fok körüli vízben nagyon hamar feladja a harcot.
De a halak se igen szeretik a hideget. Természetesen mindegyik fajtának más és más a tűrőképessége, de általánosságban kijelenthetjük: a mi édesvízi halaink a tíz-tizennyolc fokos vízben érzik magukat a legjobban. A ragadozók egyik csoportja, a csuka meg a süllő ugyan a nullafokos vízben is vígan falatozik, a ponty, az amur, a compó pedig a huszonhat fokos víz miatt se tiltakozik, de azért a tíz-tizennyolc fok az igazi.
Kapásra is ekkor legnagyobb az esélyünk. Mert a szélsőségektől a hal is irtózik, akárcsak az ember. Kánikulában zsíros birkapörkölt helyett mi is szívesebben eszünk jéghideg gyümölcslevest. Vagy semmit, legfeljebb dinnyét, barackot. Kivételek persze mindig akadnak – fogtam én már rekkenő melegben, fergeteges nyári viharban félkilós menyhalat, ami köztudottan késő őszi, téli hal – de hát erre horgászstratégiát nem szabad építeni.
A tudósok fantáziáját is régóta birizgálja a halak hőérzékelése, de sajnos ezzel kapcsolatban még mindig nagyon sok a tisztázatlan kérdés. Ami biztos: a legtöbb hal már a 0,1 foknyi hőmérséklet-különbségeket is érzékeli. Azt azonban mind a mai napig nem tudjuk, hogyan. Egyes kutatók szerint az oldalvonalaknak van ebben döntő szerepük, mások viszont azt állítják, a bőrben lévő apró idegvégződések „tájékoztatják” az agyat a változásokról.
Nagyon sok olyan fajtát ismerünk, amely a hőmérséklet csökkenésének hatására kimondottan rosszul érzi magát, szabályosan fázik. Orosz kutatók angolnákkal kísérletezve azt állapították meg, hogy azok tíz fokon még kiválóan érzik magukat, kifogástalanul táplálkoznak, intenzíven mozognak. (Szerény tapasztalataim szerint viszont a húsz-huszonkét fokos vízben a legmohóbbak. A tiszalöki vízlépcső fölötti mély, lassú vizekben mindig a csendes augusztusi éjszakákon fogtuk a legtöbbet s a legszebbeket. Igaz, jó részük folyton visszaszökött, mert a legapróbb szemű szák se volt számukra akadály). Az orosz angolnák hat-hét foknál kezdték elveszíteni az étvágyukat, bár reflexeik továbbra is kifogástalanul működtek, és a mozgásuk is rendben volt. Egy-két fokon azonban már mind a vízfenéken feküdtek mozdulatlanul, az eléjük vetett gilisztákra, halszeletekre ügyet se vetettek.
Érdekes módon a halak a meleget jobban tűrik, mint a hideget. Néha egészen meglepő produkciókra képesek. Angol kutatók például egy ízben egy olyan ugandai folyó halait vizsgálták meg, amely termálforrások fölött halad át. A huszonöt-huszonhat fokos vízben élő tilapia halak, még ha rövid idő alatt is, de gyakran átúsznak a hetvenfokos hévízforrások fölött a legkisebb sérülést sem szerezve. Más halak ilyen forró vízben szabályosan megfőnének – de mi, emberek se nagyon élveznénk. A mi halaink kevésbé edzettek. A ponty például maximum harmincöt-harminchét, a compó huszonkilenc-harminc, a csuka pedig huszonhét-huszonnyolc fokot képes elviselni huzamosabb ideig. De – a ragadozók egy részének kivételével – a nulla fokos vizet se bírják sokáig. Mert bizony fáznak. Még ha nem is mondják.