Kétféle horgász létezik: az egyik ragaszkodik a saját vizeihez, a másik meg folyton új helyeket keres. Ma már az utóbbiak is kiélhetik a szenvedélyüket, hiszen örvendetesen gyarapodik a magántavak és az újrahasznosított holtágak, morotvák, a már-már mocsárba fulladt, de megmentett tavak száma. A legbátrabbakat azonban ezek se elégítik ki, messzebb, vadabb tájakra, vizekre vágynak.
Akinek sok pénze van, csak be kell sétálnia egy horgásztatással is foglalkozó utazási irodába, s válogathat az egzotikusabbnál egzotikusabb helyszínek között. Vezetnek a Duna-deltába tervezett utak, de viszonylag sokan választják a Volga-deltát is, bízva a nagy vizafogásokban. Korábban sokan jártak Olasz- és Spanyolországba is, ahol a Pó és az Ebró mély szakaszain hatalmas harcsákat lehetett akasztani. Döngették is a mellüket a mi nagymenőink, fényképes beszámolóik elárasztották a magyar horgászújságokat. Csak azt nem tették hozzá, hogy a helybéliek a szennyezett víz miatt egyáltalán nem horgásszák azokat a helyeket, meghagyják az „élményt” az idegeneknek.
Március–április jobb híján a nagy tervek és elhatározások ideje. ilyenkor még majd’ minden helyen és majd’ minden halfajra fogási tilalom van érvényben. Legfeljebb keszegezni lehet, de azt nem mindenki szeret – marad hát az ábrándozás meg a fogadkozás, hogy „na majd az idén!”. A legtöbb persze csak álom marad, hiszen a Volga-deltai utazást csak kevesen engedhetik meg maguknak. De nem is kell olyan messzire menni. A környező országokban is érdemes körülnézni. Ahol ugyan ötvenkilós vizára vagy mázsás harcsára nemigen számíthatunk, ám nem mindig a súly a fontos. Egy kiadós paducozás, márnázás, pisztrángozás is emlékezetes tud lenni, pláne, ha az ember egy kicsit otthon is érezheti magát.
Például Kárpátalján, ezen a méltánytalanul kevésbé ismert tájon, ahol még a ruszinok között is rengetegen értik a magyart. Ha pedig nem, segíthetnek az iskolában tanult orosz szavak meg a parton lehajtott pár kupica vodka. Kárpátalja nem nagy – két magyar megyényi a területe –, de hihetetlenül változatos. És telis-tele jobbnál jobb vizekkel, egymástól húsz-harminc kilométerre futó folyókkal. Természetesen mind a Tiszába ömlik, s mind északról tart lefelé, délnek. Szélességük, mélységük, vízhozamuk kísértetiesen hasonlít egymásra, s a halnépség is nagyjából azonos.
Nyugatról kelet felé tartva előbb az Ungba ütközünk, majd jön Munkács vize, a Latorca, aztán a Beregszáz közeli Borzsa, majd a Husztot is érintő Nagyág, kicsit távolabb pedig a Talabor s a Tarac. És a kisebb-nagyobb patakok sokasága. A helybéliek szerint ezek az igazi horgászvizek! E sorok írója az Ung kivételével végigpróbálta már mind. Legemlékezetesebbek talán a Talaboron eltöltött órái voltak. Addig sosem látott, nagy uszonyú, hihetetlenül erős pénzes péreket akasztott, amelyek nem voltak ugyan nagyok, olyan tíz-tizenöt dekások lehettek, de a másfél kilós balinok, márnák erejével küzdöttek – köztudott, hogy azok se gyenge legények. Amúgy apró körfogóra jöttek; aztán repültek is vissza mind a vízbe, mert csak úgy próbaképpen horgászgattunk.
Pért egyébként módjával mindegyik folyóban lehet fogni, de csak a felső, sebes részeken. A legvadabb szakaszokon azonban nehezen. Ott a fortyogó víz azonnal feldobja a körforgót, a wobblerek pedig teljesen természetellenesen mozognak. Ott már csak a parton gyűjtött bogarak segítenek. Meg a giliszta – de ez meglehetősen sportszerűtlen módszer errefelé.
