Nem a suhintáson múlik

Műhelyében tucatnyi csikóskellék, zsúfolt munkaasztal és egy nagy becsben tartott emlékkalap hirdeti, hogy hét évvel ezelőtti nyugdíjazásáig több ezer lovat nevelt az állami gazdaságban, s rengeteg karikás ostort készített. Még slambucfőző tudását is díjazta egy oklevéllel a Hortobágyi Nemzeti Park. Megjegyzésemre, hogy a helyiek szerint nemcsak ostorkészítő, hanem főleg híres csikós volt, csak legyint.
– Ugyan! Itt többen mondhatjuk magunkról, hogy értünk a lovakhoz. A nyolc osztály elvégzése után szakképesítést is kaptam lótenyésztésből, az ostorkészítésről viszont, pedig ahhoz kevesen értenek, nincs papírom. Sebaj! Nekem az is elismerés volt, hogy minden ostorom vevőre lelt, és jól szolgálták gazdáikat. Mert manapság olyanokat is árulnak a vásárokon, hogy két hét múlva szétesnek, de az se ritka, hogy megveszi a vendég itt, a faluban, oszt mire kijön a pusztára, már szétfoszlott. Minőségi ostort készíteni nem könnyű. Akinek se kézügyessége, se türelme nincs, ne is kezdjen hozzá. Én Nádudvaron születtem, ahol apám lótartó parádés kocsis volt. Még gyerekként, mikor három évig csordás voltam, készítettem az első ostort. Sokat kínlódtam vele, mégse lett tökéletes. Aztán szép lassan megtanultam a fortélyokat. Luda Józsi bácsitól, meg az unokatestvéremtől, aki a népművészet mestere címet is megkapta. Milyen bőrből és hogyan kell fonni, fából nyelet faragni, azt díszesen kiverni, szóval mindent. Az unokatestvérem kiváló mester volt, de nagy zsivány is – ha mentem hozzá, mindég letakarta egy abrosszal az asztalt, nehogy ellessek tőle motívumokat. Egyszer készített nekem egy gyönyörű karikás ostort. Csakhogy 400 forintot kért érte akkor, amikor havi 600 forint volt a csordás fizetségem. Na, bemérgesedtem, hogy ezt én is kitanulom! Mire csikós lettem, sikerült. Kezdő csikósként még két hónapot is dolgoztam rajtuk, ma már egy hét alatt kész.
– Miért hívják karikásnak?
– Azért, mert a fej részébe réz- és forgókarikát teszünk. Én is úgy csinálom, mint a mezőhegyesiek meg a bugaciak, csak ők másként díszítik, fonják, és rövidebbek is az övék. Erre a kígyóhátú fonottra, ami fokozatosan vékonyul, ha este rálépne, tán fel is sikítana ijedtében! Nincs két egyforma ostor!
– Van-e rá még szükség egyáltalán?
– Az állattartóknak valóban kisebb az igényük, merthogy kevesebb a jószág, mint régen. A turisták viszont egy szép darabot szívesen megvesznek, hogy a falra akasszák dísznek. Szépek is. A nyélhez szilvafát használok, a tizenkét ágra font szíjhoz pedig erős tehénbőrt. A nyél cifrázásához színes műanyagokból faragok ki mintákat, nagyon éles vésővel. A vésőt annak idején mindig a csizmaszárban hordtam, s a pusztán, ha a lovak békén voltak, előhúztam és faragtam. A csikósság eszközei közül egyedül a kalaphoz nem értek.
– Továbbadta a tudását?
– Gyerekeknek! Köztük a fiamnak, akiből szintén csikós lett, meg a tizenhat éves unokámnak is. Két lányom évekig sportlovas volt külföldön, ők azt mondják, nincs hozzá idegük, bár kijárnak hozzánk a tanyánkra, ahol lovat, disznót és baromfit tartunk. Újabban már inkább csak télen készítek ostorokat, nyáron sok a dolog a tanyán. Persze ostor ide vagy oda: csikósként csak akkor fegyelmeztem keményen, ha megbolondultak a csődörök. Mert a jószág és gazda közötti kapcsolat nem a suhintáson múlik…