Erőember növénydinói

A gyáli családi ház udvarán lévő üvegházat Kovács Zoltán harmincnégy éve építette kaktuszainak. A kigyúrt testű, egykor súly-, majd erőemelésben is számos bajnoki címet nyert nyugdíjas férfi sem mindennapi egyéniség. Vasas „szakiként” gyárakban dolgozott, majd fuvaros volt, egyszerű munkásembernek tartja magát. Másrészt meg „kicsit bolondnak”, mint a megszállottak általában. A kaktuszok előtt bélyegeket, ezüst pénzérméket gyűjtött. Aztán egy pesterzsébeti kaktuszkiállításon 1970-ben vett egy kis kaktuszt, ami végleges irányt szabott kedvtelésének. Mert az egy kaktuszból sok kaktusz lett, s elragadta a hév. A szúrós szépségek első lakhelye egy kályhával téliesített fóliaház volt, ma pedig a gázfűtéses üvegház, ahol legalább húszezer kaktuszt nevel, melyek rengeteg fajtát képviselnek.  A húzós fűtésszámlákkal költséges lett a hobbija, de nem bánja.
– Családunkból egyedül én jöttem el Rábakovácsiból, ahol gyerekként aktívan sportoltam, súlyemelésben országos ifi bajnok is voltam. Aztán szívbetegségem miatt egy ideig eltiltottak a sporttól, de erőemelőként később újra edzeni kezdtem. Az erőemelés is lényegében a súlyemelés egy fajtája, fekvenyomásból, guggolásból és felhúzásból áll. Guggolásban máig magyar csúcstartó vagyok! Azt viszont sose hittem volna, hogy a kaktuszoknak is örökös rabja leszek.
– Mégis mit szeretett meg a kaktuszokban?
– A különlegességüket. Amikor elkezdtem róluk olvasni, csak ámultam, mert az évmilliók során nem véletlenül váltak ilyenné! Ki gondolná, hogy már hetvenmillió éve is éltek kaktuszok. Őshazájukban, Peruban, Mexikóban, Kubában, Dél-Amerikában a levélkék, szártagok egy része tüskékké alakult, így védekeztek a sivatagi klíma és a növényevők ellen. A kaktuszok a növényvilág dinoszauruszai, olyanok, mint a púpjukban spájzoló tevék. Ők is a testükben raktározzák el a gyógyításra, emberi fogyasztásra is alkalmas nedveiket, mivel a természetben ritkán jutnak vízhez. Vannak olyanok, amelyek húsos leveléből ételeket, italokat készítenek. Némelyiknek a gyümölcse is, mondjuk a fügekaktuszé, finom csemege. Igen lassan nőnek, de a legtöbbjük akár 150 évig elélhet. Ha leoltok egy sarjat, öt-hat év múlva látszik belőle valami. Sok idős gyűjtő emiatt csak 30­40 éves kaktuszt vesz, nincs ideje kivárni, míg megnő. Ez a mexikói kaktuszfa itt majd’ 75 éves, ezek a nagy gömbök pedig ötvenesztendősek lehetnek. Idősebb testvérüket már elajándékoztam, mert egyre kevesebb itt a hely. Igen szívós növények, tápot nem igényelnek, csak kerti földet és esővizet. A pátyolgatást azonban szeretik. Nyáron már hajnalban itt vagyok, s jövök a délutáni edzések után is. A gyakori öntözésbe belehalnak. Az enyémek októbertől márciusig egy csepp vizet se kapnak, tavasztól őszig kéthetente locsolok. Ilyenkor némelyik virágba borul, ami gyönyörű látvány!
– Családja, barátai mit szóltak a szenvedélyéhez?
– Feleségem és fiaim tudomásul vették. Kétéves unokámat, Juditkát nagyon érdekli, tetszik neki, talán ráhagyhatom majd a gyűjteményemet. A haverok meg cukkoltak, hogy ez női bolondéria! Ez csak annyiban igaz, hogy ma már egyre több a komoly női gyűjtő is. A kaktusz ugyanolyan szenvedély, mint a bélyeg- vagy a bogárgyűjtés. Egy rovargyűjtő gimnáziumi tanár ismerősöm épp a napokban hívott fel: menjek át hozzá, megjött a várva várt példány Argentínából! Úgy nézett ki szegény, mint egy panelcsótány. Kérdeztem is: ugyan mit csodáljak ezen a csúfságon, ami ráadásul 300 ezer forintjába került? Megbántam aztán, hogy ilyet mondtam! Hiszen mi, gyűjtők a lelkünkben mind egyformák vagyunk…