Dögönyözni kell a fülesfácánt

Csak olyan madarakat tartunk, amelyek valamilyen szempontból tetszenek nekünk, mert szépek vagy kedvesek – mondja Tímea, és az egyik kalitka tetején randalírozó molukken kakaduhoz fordul. – Ő például szép és kedves is.
A madár félrebillentett fejjel figyel minket, majd a vállamra repül, csőrét kitátja, hegyes nyelvét kinyújtja, és megízleli a magnómat. Aztán tétován a szemüvegemre startol. Tímea rászól; a kakadu bűntudatos arccal a földre rebben, és peckesen masírozik. – Ezek a madarak legalább hatvan évig elélnek, ő most hároméves – mondja Tímea –, szóval gyerek. Mindenre kíváncsi, tanulékony, bármit meg lehet vele csinálni.
A fiatalasszony megöleli a fehéres rózsaszínű papagájbébit, aki boldogan, kéjesen zörög. Elvesztem. Kakadut akarok.
Korábban végignéztem már a tipikus alföldi portából kialakított madártenyészetet. Ráczék vagy hatvanfajta szárnyast tartanak a színes-szagos fajtából, és büszkén, szeretettel magyarázzák, melyik jószág milyen, és hogy inkább a kedves vagy inkább a szép kategóriába illik-e. Például a fülesfácánról gondolta a fene, hogy rettenetesen szelíd, és rendszeresen dögönyözni kell, hogy a lelkivilága rendben legyen. A fácánok, a pávák elég céltudatos jószágoknak tűnnek tavasszal: a fakóbb nőstények két pofára tömik magukba a kölest, a színpompás hímek gondolatait azonban teljes egészében a szex foglalja le, sunyin oldalaznak zabáló kedvesük felé. A papagájok kevésbé átlátszó taktikákhoz folyamodnak, persze nekik van egy zárt, belső helyiségük is, ahol házaséletüket élhetik. Az elsődleges cél természetesen a szaporulat, amihez minden tekintetben megfelelő körülményeket kell teremteni.
A madárkereskedelemből azonban legfeljebb a kereskedők élnek meg, a tenyésztők nem igazán. Ráczék esetében is hobbinak indult a madarászat: külön-külön, gyerekkoruktól ezzel töltötték minden idejüket, aztán találkoztak kiállításokon, végül összeházasodtak.
– Gyakran irigykednek is a többiek, mert ritka, hogy egy családban mindenki azonos hévvel foglalkozzon ilyesmivel – mondja Tímea. – Onnantól kezdve nem könnyű, mert ez sok áldozattal, kellemetlenséggel, munkával jár, és ezt a házastárs nehezen viseli el. Hogy mást ne mondjak, némelyik madárnak olyan hangja van, hogy lejön tőle a falról a vakolat. (A molukken kakaduról például azt olvasom, hangja elefántbőgés-szerű. Nem rossz egy ötvencentis madártól.)
De akkor hogyan lehetne ebből megélni, ha a kismadarak eladásából nem? Leginkább sehogy, mindkettejüknek van állása, de Rácz Sándor már megnyitotta kertjének kapuit a közeli Mórahalomra látogató turisták előtt. A kisváros fürdőjének évi kétszázötvenezer látogatója van, ugyanakkor a közelben nincs elég programlehetőség, ezért a vendégek csak egy-két éjszakát töltenek el a környéken. Ráczék madárbemutatója önmagában sem rossz, de a valódi élményt az jelenti, ahogy a házigazdák mesélnek a madarakról, fura szokásaikról, vagy arról, melyiket miért szeretik, vagy éppen melyiktől miért szabadultak meg. Hosszú távon az a tervük, hogy Zákányszékről Mórahalomra viszik a a madárbemutatót, ott építenek nagyobb, látványosabb röpdéket, kezelőfolyosóval.
– Ha a kétszázötvenezer vendégből csak tízezret sikerülne megfogni, már jó lenne – tervezget Rácz Sándor.
A kakadu csalódott arccal megy vissza a röpdéjébe. Legközelebb este jön ki, mert társas jószág, mindennap legalább két órát kell vele játszani. Annyiba kerül, mint egy használt autó, és a hangja is olyan, mint az ipari kürté.
Akarok egy kakadut! Értessék meg a feleségemmel!