Csodavárás Vízipókéknál

Mikor belépünk a kapun, a jelenleg munkanélküli, épp az udvarán lebzselő István felkurjant. Hiszen mi a ’90-es évek elején már találkoztunk, amikor riportot írtam a velezdi téesz botrányos széthullásáról! Agávéja – a növénynemzetség több száz fajának amerikai változata, Agave americana – már akkor is nődögélt a kertjükben. Igaz, csak kis bokor volt a szomszédos fenyő mellett. Most viszont majd’ hétméteres! Az ember nyaka kitekeredik, hogy a csúcson sorjázó zöld virágkezdeményeket szemrevételezze, miközben István létrát hoz a színből. Csupán feleakkora, mint a fa, de arra elég, hogy fotós kollégámmal felmászva megállapítsák: csak a jó ég tudja megmondani, mikor is virágzik ki.
– Állítólag már egy tévécsatorna is Katica telefonjára vár. (Pál Katalin a falu polgármestere.) Mert nekem még mobilom sincs – törli nadrágjába kezét a létráról lemászó férfi. – Most erdőben vállaltam alkalmi munkát, de itthon akarok lenni, ha jön a pillanat! Ózdról hetente jár ki valami botanikus ember, mindig mondja, már csak egy hét, aztán semmi. Még gyűjti a virággyerekeknek a kalóriát, pedig már muskátlioldattal is öntözgetem a tövét.
A hazánkban is népszerű agávét a putnoki mezőgazdasági szakközépiskolában növénytermesztő–gépszerelő szakon végzett Tóth István a nagymamájától kapta tizenöt éves korában.
– Már akkor is elég nagy volt, rögtön kiültettem az udvarba. Ha jól számolom, a volt nejemmel lehet egyidős, vagyis 43 éves. Elváltunk, de az asszony is itt lakik, a faluban a lányaimmal. Én az édesanyámmal maradtam.
A mama, Jolika néni bólogat: bizony megért ez a növény sok mindent. A rendszerváltást, a család széthullását, a fia mindenféle munkahelyeit. A férfi legutóbb Pesten volt állásban egy földgépes csapatnál, azt nagyon szerette, vissza is vágyik. Mert bolondja a gépeknek, masináknak. De ennek a növénynek is, amit harminchárom évig minden ősszel és tavasszal ki-be hurcolászott a lakásba.
– Nagy dolog! – legyint István. – Sok gondom nem volt vele, anynyira igénytelen. Akadt olyan nyár, hogy nem is locsoltam. Eleinte egyedül cipeltem, aztán ahogy nőtt, már segítségre volt szükségem. Tavaly ősszel csak kis traktorral, öt emberrel és csörlővel tudtuk bevonszolni a verandára. Éppen befért, már 2 méter 70 centi volt. Idén tavasszal, mikor visszacipeltük az udvarba, a virágzásra készülve úgy beindult, hogy naponta több centit nőtt. Mert a virágszár magassága, olvastam róla, 8 méter is lehet. Az enyém elérte a hetet. És az utolsó nyarát. Kihozza majd a gyerekeket, és lehet harangozni. Szép kort megért, mert némelyik már 8-10 évesen elvirágzik. A szakkönyvekben általában negyven évet írnak.
– Nem fáj érte a szíve?
– Egy kicsit igen. De ezeket az alulról nőtt sarjakat, az anyanövény csemetéit lehet szaporítani. Fogom is, bár 48 évesen aligha érem meg, hogy újabb negyven év alatt valamelyik is ekkorára nőjön. Egyszer tequilát, pálinkát is főztem a leveleiből. Péppé zúztam, megerjesztettem, kis cukrot tettem hozzá, és ugyanúgy kiforrt, mint a gyümölcscefre. A levelek rostja pedig olyan, mint a kenderkóc, csak erősebb. Azt is olvastam, hogy a mexikóiak zsákokat, köteleket készítenek belőle. De én fonni nem tudok, csak a traktorokhoz értek. Egyet magam szereltem össze, Vízipóknak hívom.
– Látott már virágzó agávét?
– Régen, abban a néger rabszolgákról szóló Esmeralda-filmben láttam. Aztán egy újságban olvastam, hogy tavaly Pécsen is virágzott egy. Érden meg van egy megszállott agávégyűjtő, ő rengeteg fajtát nevel. De csak kibontja ez is egyszer a szirmait…