Fogolyszínű a fazékban

Az első házityúkokat valószínűleg  a rómaiak hozták hazánk területére, akik a görögöktől lesték el a tyúktartás fortélyait. Mindkét kultúrában a fehér tyúk és kakas eleinte áldozati állatként szerepelt, és csak később kezdték el őket gazdasági célból is nevelni. Volt idő, amikor – ahogy a libát – a tyúkot is tömték, abból sütötték az arisztokraták kedvenc pecsenyéjét. A római kori csontmaradványok szerint nagyobb, 2,5-3 kilogrammos tyúkok éltek itt, de a népvándorlás kori avar sírokban már kis termetű, parlagi tyúkok földi maradványaira leltek. A tatárjárás utáni újjáépítés során Nyugat-Európából nagyobb testű és tarajú állatok kerültek a Kárpát-medencébe. Aztán a törökök bejövetelével gyors növekedésű, szaporán tojó délkelet-európai fajták érkeztek, melyek rányomták bélyegüket a napjainkban is létező erdélyi kopasz nyakú fajtára.
A XIX. században kezdődött meg a magyar parlagi baromfik tudatos tenyésztése, utána alakult ki a magyar tyúk, melynek nemesítésében több külföldi fajta is szerepet játszott. Ebben az időben még a magyar parlagi tyúk nem volt olyan egyöntetű fajta, mint napjainkban, de mind tojás-, mind hústermelés szempontjából megállta a helyét nemcsak a hazai, hanem a nyugat-európai piacokon is.
Ekkor már több színváltozata ismert volt, például a kendermagos, a fehér, a sárga és a fogolyszínű. A második világháború után állományuk nagyon megcsappant, és amikor a hatvanas évek elején megjelentek az intenzív fajták, a fehérnek, a sárgának és a kendermagosnak hivatalosan már csak génbanki állománya létezett. A fogolyszínűről pedig azt hitték, hogy kihalt. Elnevezése onnan ered, hogy a tojó alapszíne hasonlít a fogolyéhoz: a test legnagyobb része barnás, a hátsó rész és a has szürkés árnyalatú. A kakas is jól beleolvadt környezetébe, nehéz volt a portyázó sasoknak, héjáknak észrevenniük. A csibék fácánfiókákéhoz hasonló rejtő színe, valamint a tojások világosbarna árnyalata is közkedveltté tette a gazdák körében.
Csak a kilencvenes évek második felében kezdték a Gödöllői Kisállattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet munkatársai járni a történelmi Magyarországot abban a reményben, hogy talán egy-egy tanyaudvaron fellelik ezt a kisgazdaságokban ma is jól hasznosítható, finom csontozatú, ízletes húsú fajtaváltozatot, mely a biogazdaságok egyik ideális állata lehetne. Végül az ezredfordulón a Tápióságban akadtak néhány példányra, melyekből sikerült egy komoly törzsállományt kialakítaniuk. Most már az érdeklődő vásárlóknak is tudnak korlátozott számban tenyésztojást, naposcsibét, illetve tenyészállatot adni. Egyre nagyobb az érdeklődés a fajta iránt: a tyúkok 2-2,3, a kakasok pedig 2,5-3 kilogrammosak. A tyúkok évente 120-140 tojást tojnak, jól kotlanak, külterjes tartás esetén takarmányuk jelentős részét összekapirgálják. A betegségeknek ellenállnak, kevés gondozást igényelnek. Akinek egyszer a belőlük készült rántott csirke vagy kakaspörkölt kerül az asztalára, az később nehezen fanyalodik rá a tápos csirkére.