Kató, a csúcstejelő

Mikor az újrakezdési hitelt igényelték, a férfi még a litkei téesznél volt ágazatvezető, felesége Karancslapujtőn pénzügyesként dolgozott. Nem a semmibe ugrottak fejest, hiszen a hetvenes években együtt végeztek a gyöngyösi mezőgazdasági főiskolán.
– Tizenhat holstein-frízzel kezdtük a tejtermelést – mondja Torák Károly. – Szülői házunk közelében, a magunk erejéből és hitelekből építettünk silóteret, szénatárolót, istállókat, fejőházat, és vásároltunk gépeket. Közben lányunk állattenyésztést tanult Szécsényben, fiunk pedig diplomát szerzett Gyöngyösön. Szerencsére vejünk, menyünk is mezőgazdasági szakember, így olyanok lettünk, mint egy vehemens olasz família. Mindnyájan egy faluban, közös gazdaságban dolgozunk, idén már hat alkalmazottal. A takarmányt is magunk termesztjük a 90 tejelő és a 40-50 növendék jószágnak. Csak kiegészítőket, például szóját vásárolunk.
– Nem merész vállalkozás manapság egy tejelő gazdaság?
– Az átvétellel nincs gondunk, a debreceni székhelyű Alföldtej a vevőnk, amelynek tulajdonosi körébe tejtermelők is tartoznak. Igaz, kicsi „hányadunk” miatt szerényebb lehetőséggel, mivel az árakat az egyre szigorúbban vett minőségen kívül a mennyiséghez is kötik, ami napi 13-14 ezer liternél a legkedvezőbb. Ennyink sajnos nincs, nekünk havonta jön össze körülbelül 50 ezer liter, de az extra minőségű! Sajnos az átvételi ár idén januártól a literenkénti 93 forintról 74-re csökkent. Nem csak az Alföldtejnél, de számunkra ez nem vigasz, hiszen a boltokban már 200 forint felett van a tejek ára, és némelyik meg se közelíti a mi 3,7 százalékos zsírtartalmú tejünket. Az uniós szabvány ugyanis már ennyi a korábbi 3,6-hez képest. Magyarán a magasabb zsírtartalmú tejért ugyanannyit fizetnek, a kifogásolt minőséget pedig már át se akarják venni.
– Mi a gond a magyar tejjel, ami sokszor drágább is, mint az uniós?
– Más uniós országokban általában jobb helyzetben vannak a gazdák, de ezt most hagyjuk. A gond az, hogy a hazai felvásárlók, feldolgozók és kereskedők úgy kompenzálják növekvő költségeiket, hogy leszorítják a termelői árakat. A gazdának is minden drágább, de úgy oldja meg, ahogy tudja. Mi is próbálkozunk. Idén először eladtuk a fölös búzát, és szeretnénk más növényekkel is piacolni, több lábon állni a tehenészet érdekében. Persze a nagy haszon akkor is a kereskedőknél marad. Sokan szapulják az uniót, pedig „tejmizéria” már a csatlakozás előtt is volt. Jó példa erre, amikor a szécsényi, a pásztói tejüzemet az íreknek eladták, aztán egy darabig futott a szekér. Utána viszont továbbadták az olaszoknak, és végül lakat került rájuk.
– Nem lenne érdemes saját feldolgozót építeni?
– Kivel? Miből? – szól közbe a feleség, a „pénzügyes” Erzsike. – Próbáltuk, de egy pályázathoz sokmilliós önerő kell, és nekünk csak hiteleink vannak, mert tavaly kombájnt is így vettünk. De azért megélünk. Nagy segítség a 300 hektárra kapott földalapú támogatás meg a literenként évi 8 forintos tejkvóta is. Az állományunk kiváló, a legtöbbje napi 40 litert is ad. A csúcs a 225-ös fülszámú Katóé, napi 50 literrel! Mi a vesződségek ellenére se hagynánk fel a tejtermeléssel. Bízunk benne, hogy lesz jobb is. Másrészt összekínlódtunk egy gazdaságot, amiből a gyerekeink is szeretnének megélni.