Papa, építsünk piramist!

Fontos nap volt 2002. január 14-e a segesdi Takács Miklós életében. A nyugdíjas szarvasmarha-telepi műszakvezető egy öl frissen felaprított tűzifával lépett be épp a házába, amikor megütötte a fülét a televíziójuk hangja. A gizai piramisokról beszélgettek benne. Többek között arról, hogyan tudták a helyszínre vinni és a magasba emelni azokat az irdatlan súlyú köveket. A vita végén a tudósok azt a következtetést vonták le, hogy minden bizonnyal vízzel volt elárasztva a környék, hajóval hozták és arról emelték a magasba a köveket.
Ekkora marhaság hallatán kis híján lábára ejtette Takács Miklós a nagy öl tűzifát. Mert ugyan ő még sose látta közelről a piramisokat, és Somogy eme szeglete se a nagy folyóiról, tavairól ismert, de az nyilvánvaló volt a számára, hogy a sivatagot nem lehet csak úgy vízzel elárasztani. A rejtélyre persze ő se tudta a választ, de attól kezdve nem hagyta nyugton a gondolat: megfelelő szerszámok nélkül az építőmunkások hogyan juttatták fel száz meg száznegyven méter magasságba a százmázsás tömböket?
Valamikor nagyon is szerette a történelmet meg az ókort, de aztán a csurgói gimnáziumban már jobban érdekelte a fizika, a biológia. Ráadásul jött a háború, aztán a téesz-szervezés, a családalapítás meg az állami gazdaság szarvasmarhatelepének minden gondja-baja, és lassan feledésbe merültek a piramisok. Eltelt majd hatvan év, és ha azon a téli napon pár perccel tovább hasogatja a tűzrevalót, alighanem ő is élte volna tovább a nyugdíjasok tétlen életét.
– Mint a villám, vágtak belém a tudósok szavai – mondja még most, hat és fél évvel később is ingerülten a segesdi háza udvarán. – Hogy a mi templomtornyunknál négyszer magasabb építményekhez vízzel emelték fel a köveket! Száznegyvennyolc – mert a Kheopsz annyi – méter magasba? Hát teljességgel bolondnak néznek minket? Ezt már nem hagyhattam annyiban!
Egy nagy diófa alatt ülünk, az asztalon tömérdek papír, rajtuk mindenféle rajzok, számítások, grafikonok. Az udvaron pedig mindenütt modellek, szemléltetőeszközök. Sínek, rácsok, ingák, csúszdák, madzagok, téglák, betontömbök és két, méternyi magas piramis. De az igazi csoda lent, illetve fent van, a szép szelíden emelkedő kertben – egy öt méternél is magasabbnak tűnő, majdnem valódi piramis. Igaz, ez fából készült, és csupán egy oldala áll, de így is háromszázezer forintba került! Ennyi pénze Takács Miklósnak nem volt, úgy kellett egy banktól felvennie. A felesége nem igazán örült, de aztán belátta, mégiscsak jobb az, ha támogatja az urát. Mert úgyis megépíti azt a piramist, és még jól össze is vesznek.
De akkor már kész volt párja az elméletével, amely pofonegyszerűnek tűnik.
– Látott már biztos maga is jól megpakolt szénásszekeret, igaz? – néz rám Takács Miklós. – Akkor hallania kellett a szorítófáról is. A köteleket azzal húzzák meg, hogy minél több széna férjen a szekérre. Ez a kis szerkezet segített a felismeréshez: a szorítófa nagyban képes lehetett azokat az irdatlan kőtömböket a magasba emelni. És nem ötven meg száz ember, mint ahogy mondják, hanem három segítségével.
Ő maga a felesége közreműködésével kiöntött például egy majd’ tízmázsás betontömböt, és másodmagával is vígan megmozgatta. Most igaza bizonyítására a hatévesforma fiúunokáját hívja segítségül. Igaz, nem százmázsás köveket emelgetnek, mint az egyiptomiak, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy lássuk: elmélete a gyakorlatban is megállja a helyét. És a szorítón kívül nem kell hozzá más, csak egy pár tagból álló, egyenként másfél-két méter hosszú lécekből összeállított csúszda, de nevezhetjük sínpárnak is, egy erős kötél, meg persze az ember.
– Melyiket építjük, nagyapa? – kiált le ekkor a piramis derekáról az unoka. – A Kheopszt vagy a Mükerinoszt?
– A kicsit, a gyakorlót – kiált fel a nagyapa, és egykettőre komoly szakmai beszélgetésbe bonyolódnak. Hamarosan egyetlen kukkot se értek, házigazdánk nevetve fordul felém. – Adok én magának órákat! De küldhet néhány tudóst is, hogy meggyőzzem őket.
A tudósok még nem jönnek, de a segesdi gyermekek már bejárnak hozzá. Piramis bácsinak hívják.