Mérgez, de nem öl

Nehéz kiismerni a körülöttünk élő állatokat, sőt növényeket is. Erre jó példa a gyilkoló fáról szóló legenda. Több mint fél évezrede egy dominikánus szerzetes hozta a hírt Jáva szigetéről: él ott egy fa, ami a puszta illatával halomra öli az embereket. Később egy holland hajóorvos azt is hozzátette, ez a fa mindig magányosan állt, mert körülötte tíz-tizenkét mérföldes körben semmiféle növény nem marad meg, az állatok pedig legfeljebb tizenöt-tizenhat mérföldnyire közelíthetik meg. Az upaszfáról később már azt híresztelték, hogy nem csupán megöli, de meg is eszi az embert.
Nem is merte megvizsgálni sokáig európai ember azt a fát, mígnem felfedezték, hogy a helyi bennszülöttek annak kérgéből készítik a halálos mérget nyílvesszőikhez. Akkor már közelebb merészkedtek hozzá, és tudományosan is megvizsgálták. Tényleg hihetetlenül mérgező anyagokat találtak benne. Ám egyáltalán nem volt félelmetes – békésen tűrt minden vizsgálatot.
De nem kell nekünk messzi földeken kutakodnunk félreismert növények után, mert ilyenek nálunk is vannak. Igaz, békésebbek, mint az upaszfa. Ilyen például a napraforgó, amiről ma is sokan szentül hiszik, hogy forog a nap után. Hogy reggel keletnek, délben délnek, este nyugatnak néz. Ezzel szemben a biológusok azt mondják, szinte mindig keletnek fordul. Ám ha valami elzárja előle a napot, akkor déli, de akár nyugati irányba is néz. Sokatmondó a magasra növő kukoricatáblák köré ültetett napraforgó viselkedése is. Az északi oldal kivételével itt a tányérok minden oldalon kifele, a szabad térre néznek, egy se fordul az árnyékos tömeg felé. Ha pedig az egy tövön sok virágot nevelő forgót tanulmányozzuk, azt fogjuk látni, hogy ahány virág, mind másfelé bólogat.
A legtöbb tévedés minden bizonnyal a gombákhoz fűződik. Még ma is általánosan elterjedt nézet, hogy a csigák rágta gomba biztosan ártalmatlan. Ez óriási tévedés, hiszen a puhatestűek a legmérgesebb gombákat is vígan felzabálják, ellenben sok, emberi fogyasztásra is kiváló fajtát elkerülnek. De más állatokra se nagyon hagyatkozhatunk, a legtöbbje messzire elkerüli a gombát. Mint például a kutya vagy a macska. Még talán a baromfiak a legmegbízhatóbbak, mert azok megcsipkedik őket. Még többen bíznak a főzési próbában: a hagymával, rézzel, ezüstkanállal, kenyérbéllel összefőzött mérges gomba megfeketíti őket.  Butaság, hiszen mind az ehető, mind a rossz gombában szokott annyi kén lenni, amitől besötétül, mondjuk, a réz- vagy az ezüstkanál.
De mit szóljunk ahhoz a koholmányhoz, hogy a napos területeken nőtt gomba mind ehető, ellenben az erdőben termettek mind rosszak? Ez minden bizonnyal arra a tapasztalatra vezethető vissza, hogy a mérges gombák nagyobb része valóban a félárnyékos, árnyékos helyen nő, de ez egyáltalán nem törvényszerű. Nőnek bolond gombák a mezőn is, nem is akármilyenek! Elég, ha csupán a galócákat említjük. A sok helyen mérgezőnek tartott pöfeteg gombáktól viszont egyáltalán nem kell félnünk. Mint Gaál István a majd egy évszázada megjelent Természettudományi koholmányok című könyvében írja: nemcsak hogy ehetők, de spórájuk sem veszedelmes méreg. Általánosan elterjedt hiedelem ugyanis, hogy az érett gomba spórája szembe jutva megvakítja az embert. Nincs azonban semmi egyéb hatása, mint bármi más, szembe jutó finom pornak. Kellemetlen, de nem borzasztó.