Se füle, se farka

Hazánkban a legutóbbi állománybecslés alapján csupán nyolcszáz példány van belőle – tudtuk meg Németh Attilától, aki PhD-hallgatóként az ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékén foglalkozik ezzel a fura jószággal. Ez egy 18-25 centiméter hosszú, szürke, tömött bundájú állat, amelynek se füle, se farka, sőt a szeme is visszafejlődött. Több száz méter hosszú járatokat épít, ezekben található a hálókamrája, az éléstára, sőt külön kamrát épít az ürüléknek is, amelyet elfalaz, ha megtelik. A földfelszín közelében vannak ideiglenes járatai, innen „szüreteli” a gyökereket, amelyekkel táplálkozik. A felszínre üríti a földet, az állandó járatok esetében inkább tömöríti, hogy erősebbek legyenek a falak. Túrását nem könnyű megkülönböztetni a vakondétól.
Fülkagyló híján is nagyon jól érzékeli a rezgéseket, így tájékozódik a föld alatt: kopogtat, és a viszszaverődő hullámok alapján dönt arról, hogy merre tovább. Mindegyik állat saját járatrendszert épít, és ezek nem találkoznak – ahogy maguk a szőrcsomók is csak kivételes alkalommal röffennek össze, kizárólag párosodás céljából. Minden egyéb esetben a másik földikutya nemkívánatosnak minősül. A jószág ezt fáradhatatlan kopogással hozza a környék tudomására, a messze hallatszó kód tudatja azzal, akit illet, hogy a közelben földikutyák vannak, a közelre hallatszó pedig azt is, hogy mely fajhoz tartozó, milyen nemű és milyen fogadókészségű a kopogtató. Ez az állat teljesen alkalmazkodott a föld alatti élethez, szellőzőjáratokat sem használ, mert olyan molekulák vannak a vérében, amelyek segítségével takarékosabban tud bánni az oxigénnel.
– A közelmúlt kutatásai azt mutatták meg, hogy az eddig alfajokként ismert állatok külön fajba tartoznak – magyarázza Németh Attila. – Külső jegyek alapján ugyan szinte lehetetlen őket megkülönböztetni, viszont genetikai állományuk annyira eltérő, hogy nem is tudnak egymás között szaporodni. Nálunk nem a nyugati földikutya él, ahogy sokáig gondolták, hanem legalább három, de lehet, hogy négy elkülönült faj. A negyedik a szerémségi, amely a Dunántúlon volt honos, de elképzelhető, hogy kipusztult. Viszont nemrégiben Kelebián találtunk egy olyan állatot, amelynek állománya eredeti élőhelyéről, Szerbiából eltűnt, nincs róla hír.
A földikutya az ötvenes évekig komoly kártevő volt, de a mélyszántás elterjedésével a kihalás szélére került. Öt-hat helyen tudnak a kutatók arról, hogy élnek még példányai: Hajdúbagoson van egy nagyobb, védett populáció. Érintetlen gyepterületek alatt szeret turkálni, a mélyszántás, az erdősítés elűzi őket. A kutatások tétje, hogy még mielőtt végleg eltűnnének, fel lehessen mérni az igényeiket, és ezek ismeretében megmenteni őket. Nem könynyíti meg a dolgot, hogy az állat sosem jön a felszínre.
– Minden hívásra kimegyünk, de általában nem földikutyáról van szó – mondja Németh Attila. – Megfogni nagyon kemény meló. Tavasszal és ősszel aktív, ha olyankor megsértjük a járatot, előbb-utóbb odajön kijavítani. Órákig kell állni, mozdulatlanul a lyuk mellett. Máshogy nem megy. Láttunk már olyat is, hogy valaki ki akarta önteni a földikutyát: egész nap szivattyúzták a járatba a vizet, ilyenkor a rágcsáló egyszerűen eltömi az alagútrendszert agyaggal. De az ismert telepektől távol általában a vakond vagy a kószapocok okozza a galibát.