Kapásra várva

Ilyen még nem volt, hogy egész nyáron egyszer se tudjunk lemenni a milotai Tisza-partra. Hol áradt, hol az eső zuhogott, hol mi nem értünk rá; nemrég aztán minden összeállt. Három sátorral és két bográccsal, valamint két nyúllal és öt csülökkel, töméntelen mennyiségű krumplival sikeresen megérkeztünk a hatalmas kanyarokkal tűzdelt Tarpay-füzesbe – és nyomban fordultunk is vissza. A nagy nyári ár ugyanis átrendezte a partokat, a korábbi porondok, sóderpadok nagy része eltűnt, megközelíthetetlenné vált a mi kedves helyünk is. Irány hát másik kedvenc helyünk, a Szenna-füzes – a milotaiak közül sokan csak a Szennaénak hívják.
A Felső-Tiszának sok szép szakasza található erre, de a Szennaéval talán egyik se vetekedhet. Itt még őriz régi vadságából valamit az errefelé is agyonszabályozott folyó. Kanyar kanyar hátán, lépten-nyomon megbontott parti kövezések, patyolattisztára sepert porondok, és pompás, sárgán virágzó csicsókatenger. Amúgy hal is van, csak a milotai cimborák szerint lekéstünk a lógaívásról. Pedig ha azt elkapja az ember, arat. Balin, telény, jász és főleg harcsa jön, már ha nem mossa el azt is az ár. A lóga, vagy ahogy másképp hívják, szélhajtó küsz – Pesten sneci, Kolozsváron fűzi – ugyanis a Túr torkolat fölött igazi, pezsgő ívást csak a Szenna-füzes fölötti sellőkön csap. A zátonyokról lezúduló mély vízben várják őket a ragadozók, azokat meg a horgászok.
Most azonban nincs egy se, ami azt jelenti, hogy nem érdemes ott próbálkozni. A táborverés után mégis azt választom. A zátony vízerein átgázolva egészen a folyó közepéig be lehet gyalogolni, ott azonban már jobb, ha óvatos az ember, mert a veszett iramban száguldó víz könnyen ledönti a lábáról, s akkor irány a mélység. Még ennél is veszedelmesebb, ha nekicsapja a szemközti partnak, ami már Ukrajna. S mióta az ukrán határőrök határsértés címen két magyarországi horgászt is magukkal hurcoltak, észnél kell lenni. De a magyar határőrök se nagyon szeretik, ha a túlpart közelében lubickol valaki. Könnyen csempésznek nézik. Jobb tehát az innenső felén maradni, és horogra csalni a halakat.
A többiek nem különösebben figyeltek arra, hogy mivel horgászom. Úgy is tudják, pergetni fogok, az meg őket nem érdekli. Ők megszállott fenekezők, itt főleg paducra  és márnára pályáznak. Én is márnára. De nem azokra az arasznyiakra, amik a sajtkockákra jönnek, hanem a három-négy kilósokra, amiket itt villantózva fogják (sokáig a méregdrága woblerekkel, a feneket pásztázó műhalakkal). Nemrég azonban egyikük észrevette, hogy tökéletesen megteszi a közönséges balinólom is. Véletlenül jött rá, a Dunán, valahol Esztergom környékén, s ráesteledett. A balin viszont vert, nem hagyta abba a dobálást. De nem fogott balint, márnát azonban igen.
Én azonban ragaszkodom a jól bevált, kétezer forintos Rapalákhoz – be is szakítok pillanatokon belül hármat. Felteszek hát egy kétszáz forintos ólmot, s nem fogok vele semmit. Csak majd este, mikor visszaállok műhalazni, pár telényt, vagyis domolykót, de ezzel el is illan a szerencse. A többiek se nagyon dicsekednek: néhány kilós, másfeles márna, meg egy félkaromnyi bucó, de azt engedik vissza, mert védett, meg amúgy is „olyan szépen kapott”.
A nyúlpaprikás viszont fenséges volt, az éjszaka meg ciripeléstől hangos.