Makognak a háremben

A mókusra hasonlító, csapatos éjszakai életet élő, pufók kis rágcsálók sorsát Amerika felfedezésekor a chincha (ejtsd: csincsa, innen az állatka neve) indiánokat leigázó spanyolok pecsételték meg, akik húsukért és ruhának, takarónak kiváló prémjükért vadászták őket. A bunda elsőként a spanyol hölgyek álma lett, európai elterjedésével pedig már aranyáron adták. Amikor a túlzott vadászat az 1900-as években már a kihalással fenyegette az állatokat, tenyészteni kezdték őket. Az eredmény bőséges színválaszték lett: kék, platina, fehér, ezüst, barna, bézs, szürke.
Magyarországon az első komoly tenyészettel a hetvenes években az ócsai téesz próbálkozott. Példáját később egy másik is követte, ám az akkori viszonyok nem kedveztek a nagy állományoknak, ezért fel is hagytak a tartással. Az elmúlt huszonöt évben főleg kisebb magánfarmok és családi vállalkozások foglalkoztak csincsillával.
– Mi tizenhárom éve kezdtünk hagyományos, szürke csincsillát tenyészteni – mondja Rozgonyi Lajos bodrogkeresztúri tenyésztő. – De már van fekete, kék, bézs és albínó is. Jelenleg a száztíz anyából, a hozzájuk tartozó hímekből és azok szaporulataiból áll az állomány. A mosókonyhát alakítottam ki nekik, magam készítettem a ketreceket is. Mivel nemcsak ebből élünk, sokan nem is tudják ezt a faluban. De azért se verjük nagydobra, mert az állatvédők igen haragudnak a ketreces tartás miatt. A csincsilla ugyanis eredetileg több ezer méter magas hegyek üregeiben, szabadon élte világát. De a természetes körülményeket még a hobbitartók se tudják biztosítani, hiszen bármekkora is egy ketrec, akkor sem pótolja a hegyet. Mi azért foglalkozunk a tartásával, mert vidéken több lábon kell állnunk. A komáromi cégnek, amely Európa legnagyobb csincsillafarmja, én lettem az itteni területi képviselője, és tagja vagyok a Magyar Csincsillatenyésztők Országos Szövetségének is.
– Mi a követelmény egy csincsillával szemben?
– Mivel nem súlyra, hanem darabra veszik át, a prém minősége a legfontosabb. Állítólag a húsa is finom, olyan, mint a galambé, bár sose kóstoltuk a feleségemmel, és nem is fogjuk. Szerencsére élve szállítják el őket, mert mi még egy csirke nyakát se vágnánk el. Fura dolog ez, mert a csincsillát nagyon lehet szeretni! Imádnak beszélgetni egymással a maguk különös, makogó nyelvén, és ha szólunk hozzájuk, még „válaszolnak” is. Van egy 13 éves anya, ő a kedvencünk. Szép, szelíd, és folyamatosan három-négy kicsivel örvendeztet meg minket. Különleges tápot, vitaminokat, fialáskor csemegének gyermekláncfüvet is adunk nekik, ami tejképző hatású. Egyenként dédelgetjük őket, vagyis elég meghasonlott szellemű tenyésztők vagyunk…
– Megéri velük foglalkozni?
– Igen. Már csak azért is, mert évente háromszor is fialnak, így egy-másfél év alatt megtérül a befektetés. Érdemes legalább 10-20 anyával kezdeni, darabja 15-25 ezer forintba kerül. A csincsillák egyébként háremben élnek, öt-hat nőstényhez egy hím tartozik. A kicsinyeket hat-hét hetes korig nevelik, majd elkülönítjük őket, mert a növendékeket, illetve a szelektált, hat-hét éveseket viszik el. Na, ilyenkor bújik el sírdogálni a nejem! Mert ha nem lennénk a bevételre ráutalva, mind végelgyengülésben pusztulna el.