Szabad egy keringőre?

Miközben a családfőre várunk, felesége, Jolika mesél. Egyszer Pesten a párja elmagyarázta egy galambokat dobáló gyereknek, hogy ne bántsa őket, mert azok is Isten madárkái, nem az ő bűnük, hogy gazdátlanul kell megküzdeniük minden morzsáért. Máskor pedig, amikor nem tért haza egy szuper versenygalambja, egyik ismerősének azt panaszolta, úgy érzi, mintha a feleségét vesztette volna el. Rengeteg oklevele, 25 serlege van, mégsem a díjak, hanem a galambjai fontosak neki. Velük ébred, velük fekszik, olvasni is csak róluk szokott.
De már itt is van a derűs nyugdíjas (ez is ritka), a 61 éves Kocsis Imre. Rögtön a galambházba hív, ahol elmondja szerelmetes hobbija történetét. Tízéves volt, mikor boldogan hazaállított a szomszéd bácsitól kapott fiókákkal. A szülei korántsem örültek neki, mert baromfit, disznót tartottak, de piszkító galambot soha. A kisfiú hajthatatlan volt. A már nem használt füstölőjükből építette meg élete első galambházát az akkoriban kőrösi, később monori keringőnek hívott madarainak, és onnantól nem volt megállás.
Az ács szakmájú, de húsiparban dolgozó fiatalember hűséges maradt a fajtához, egyre több és szebb galambja volt. Nősülése után felesége szüleinél laktak egy ideig, ahol anyósa-apósa sem repesett a galambokért. Egyszerű földművesek lévén nem tetszett nekik, hogy munkából hazatérő vejük sose ment velük a határba a galambjai miatt. Amikor 1973-ban felépült saját házuk, a hátsó udvar dísze a galambház lett boltíves ajtajával.
– Sajnos ezt tíz év múlva a folytonos belvíz miatt újjá kellett építenem – mondja a galambász. – Sokan kérdezték már, mit szeretek a monori keringőn, amiből nálunk, de Pest megyében is annyi, de annyi van. Valósággal csillog az ég, mikor felröpülnek! Szépek, kecsesek, gyorsak és szelídek. Ha kiengedtem őket, csak füttyentettem, és zuhanórepülésben landoltak az udvaron. Ez a fajta egyetlen díjat hozott, a szépségéért. Fájt is a szívem, amikor tizenegy éve felszámoltam az állományt. Azóta csak postagalambot tartok.
– Miért éppen azt? A postatenyésztők folytonos versenylázban égve szinte szenvedélybetegei a sportnak.
– Mert a galambok között a posta a király, és a versenyláz eleinte engem is megfertőzött. De az évek során a versenyekkel járó veszteségek kigyógyítottak ebből. Az idén már ringbe se szálltak a galambjaim. Jó érzés, ha ezer kilométerről hazatér egy galambom, de ha nem, iszonyú nézni az üres fészkét, és reménykedni – a posta ugyanis évek múltán is visszatérhet. Hatvan belgával kezdtem, most ötven van. Kezdettől hoztak díjakat, belekóstoltam a dicsőségbe, ám időközben érzelmesebb lettem, elég volt a versenyekből. Egyik tojóm két maratoni siker után egy év múlva elveszett. Egy másik hímem három évig aratott, a negyedikben nem jött vissza. Én akkor is szeretek egy galambot, ha tíz perccel később röpül haza, mint a győztes. De legalább hazaér, nekem ez a lényeg, nem a serleg. Nem szeretem, ha özvegy marad a madár, mert fáj a szívem a fészkén elárvultan ülő tojó láttán. Mikor hosszú útra mentek, mindig puszit nyomtam a fejükre. A gyerekeim nevettek, egyedül a feleségem tudta, mit érzek ilyenkor. Jolika egy varázsló: amikor nagyon messziről megjött egy galambom, feltűnt, hogy a víz, az étel kifolyt belőle, mert begyen lőtték. A feleségem tűvel-cérnával olyan ügyesen befoldozta a begyét, hogy pár nap múlva semmi baja se volt. Azért jó páros vagyunk mi is!