Rappihóhér egy kannibál

A legtöbb horgász kapitális halakról álmodik: robusztus pontyok, óriás harcsák, cápányi csukák küzdenek a zsinórja végén, az se baj, ha elmennek, csak legalább egyszer elmondhassa, én is akasztottam már egy óriást. Nem mondom, hogy sose vágytam rekordlistás halra, de az évek múlásával mind erősebben érzem, nem a nagy hal a lényeg. Hanem a víz, a nád, a csend – a békakuruttyolás.

Házunk tájaBalogh Géza2009. 03. 26. csütörtök2009. 03. 26.
Rappihóhér egy kannibál

Azért az se baj persze, ha jön a hal. Ilyenkor, kora tavasszal természetesen ritkábban jön, de ha az embernek szerencséje van, azért fogdoshat. A csendes, sekély öblökben, ahol hamarabb átmelegszik a víz, keszeg, bodorka kopogtathat a horgon. És sügér, az egyik legéletrevalóbb halunk, ami egyben talán a legtöbb emberi tulajdonsággal rendelkezik a hazai halfajták között. Hihetetlenül kíváncsi, tapasztalataim szerint az egyetlen hazai halfajta, amely rendesen érdeklődik a parton meg a vízen történtek után.
A napokban Szarvason, a Holt-Körös városi hídján könyökölve bámultam a vizet. Lent a kövek között két fiúcska rajzolgatott egy-egy fehér lapra, amikor váratlanul feltűnt egy kisebb, nyolc-tíz tagból álló halcsapat. Előbb keszegeknek néztem őket, de aztán ahogy fordultak, és megcsillant hátukon a pikkely, láttam, hogy sügérek. Tettek pár lassú kört, és mind közelebb értek a gyerekekhez. Másfél-két méterről figyelték a fiúkat, amikor azok egyike váratlanul eltépte a rajzot. Apró galacsinokat gyúrt, majd egyenként behajigálta azokat a vízbe. A halak az elsőnél még megriadtak, a másodiknál már figyelni kezdtek, a harmadikat pedig szabályosan üldözőbe vették. Gondolom, azt hitték, hogy ennivaló, de hamar rájöttek, hogy az nem az ő hasukba való. Játszani kezdtek hát vele.
A vesztük is a kíváncsiságuk, mert rárabolnak szinte minden apró mozgó tárgyra, élőlényre. Kár, hogy nem nőnek nagyra. A magyar rekord 1,87 kilogrammos, ami valóban kicsi, ha mondjuk a legközelebbi rokonát, a süllőt vesszük: ő ideális esetben tízszer nagyobbra is nőhet. Általában a tenyérnyiek jönnek, de az ínséges kora tavaszi napokon azoknak is nagyon tud örülni az ember. Pláne, ha sok van belőlük. Mert amúgy a húsuk vetekszik a süllőével. Szálka nincs benne, vígan lehet ropogtatni. Talán nincs is olyan halunk, aminek annyi tájneve, becézett változata lenne, mint neki. Herman Ottó, a híres természettudós vagy húsz nevét sorolja: dibbancs, dubár, kandró, sudér, suget, möshal, paris, dübér, singér – ahány vidék, annyiféle elnevezés. Érdekes mind, de a székelyeké talán a legmellbevágóbb. Ők azt mondják rá, hogy rappihóhér.
Hogy hóhér lenne, az kicsit talán túlzás, de az biztos, hogy remek úszó és roppant kitartó kis harcos. Főleg farokúszójának köszönhetően hosszabb távon is kitartóan úszik, amolyan vizek farkasa. A fiatalok eleinte puhatestűekkel, apró ízeltlábúakkal táplálkoznak. Ha már eléri a tíz dekát, nagyon gyors növekedésnek indul, de ha a szükséges időszakban nem jut elegendő táplálékhoz, hamar elsatnyul, és még hétévesen se éri el a tíz dekát. Jellemzőjük, hogy ellentétben a többi ragadozóval, mindig a farka felől kezdik felfalni a zsákmányukat, sőt a kisebb halakat keresztben is képesek lenyelni. Akár a saját fajtársaikat is. Tehát kannibál a kis sárkány, ami azért nem igazán rokonszenves tulajdonság. De hát mi nem is ezért kedveljük őket.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek