Nincs birkamentes éjszaka

Hideg idők jönnek – mondja Balogh Zoltán helybéli juhosgazda a tanyája előtt, s felmutat az égre. – Nézze csak, délre vonulnak a vadlibák.
Balogh Zoltán nyolcvannégy éves, tehát már nyugodtan heverészhetne, de az neki a halála lenne. Mindennap hajnali fél négykor kél, megeteti az állatokat, aztán fel a biciklire, s irány a falu. Zoltán bátyánknak ugyanis bent, a főutcán van az igazi háza, s ott is tele az ól malacokkal, hízókkal. Az istálló se üres, két derék üsző döngeti a jászolt, úgyhogy van bent is épp elég dolog. Még úgy is, hogy a birkákkal az egyik, a traktorral meg a másik fia jár, a ház körüli munkák zöme pedig a lányára vár, mióta megözvegyült. De aki huszonöt hektáron gazdálkodik, s többek között kétszázötven birkát tart, arra rá is fér a segítség.
A falu ide vagy három kilométer, és a keskeny kövesút is elég gödrös, de szava se lehet az embernek. Sár nélkül mehet-jöhet. Ámbár ha jól szétnézünk, azt látjuk, hogy az aszfalt nélkül se igen sározná itt össze a lábát az ember. Mindenütt fű, gyep, bokor. Nem volt ez azonban mindig így.

– Még húsz-harminc éve is első osztályú búzatermő földek voltak itt – mondja az idős gazda. – De miután széthullott a téesz, nem volt, aki megművelje. Gyep meg lassan már csak erdő lesz már itt, a mi környékünkön minden. Ez persze nem is nagy baj a juhász szemével nézve. A birkának ugyanis legelő kell, mégpedig nem is kevés. Pláne ekkora falkának, ez már nem éri be a sovány árokpartokkal, útszegélyekkel. Ők is most vettek az út másik oldalán négy hektárt, hétszázezer forintért. Hozzá is láttak letakarítani róla a satnya, elszáradt gazt, füvet, mikor megálltak mellettük a hivatásos természetvédők. Kérdőre vonták őket, hogy kitől kértek engedélyt?