Életkert a homokon

Augusztusban lesz 46 éve, hogy János és Piroska összeházasodott, mindketten erdésztechnikusok. Egy évre rá vették meg a házat Szada szélén, több mint fél hektár földterülettel. A faluközpont távol van innen, de közel a Margita (a Gödöllői-dombság legmagasabb pontja), s épp a tágassága miatt tetszett nekik ez a hely, amely – bár a falu lélekszáma közben a háromszorosára nőtt – azóta sem épült körbe.

Jöttek a gyerekek: 1974-ben Kriszti, ’75-ben János, ’77-ben László, 1980-ban Piroska. A kert, amelyhez később sikerült még földet venni – így lett nyolcezer négyzetméter –, számukra a mozgást, a szabadságot jelentette.

Tízévesen balesetben elvesztették legkisebb gyermeküket, Piroskát – ez életük tragédiája. Kriszti,

aki akkor 16 esztendős volt, úgy érezte, a húga helyett is élnie kell. Óvónő lett, 2010-ben az Év pedagógusának választották Szadán. Aztán 2011 karácsonya előtt agytrombózis érte, napokig élet-halál között lebegett. Összefogott érte az egész falu, s ma újra dolgozik az óvodában.

Csoki kutyával most ő is itt van velünk. Ami Gyenesék portájára lépve ilyenkor, május végén először megragadja az embert, az a temérdek írisz. Piroska 56 színt, színárnyalatot számolt meg, s a szelíd fényben a kert olyan látványt nyújt a virágaival, fáival, bokraival, zöldségeivel, hogy eszünkbe jut: talán ilyen lehetett az édenkert. Ez a szépség és a gondozottság, rendezettség azonban itt hatalmas munka eredménye: nem magától terem a szadai homok, pompázik a sok virág a ház körül.

Nehéz lenne összeadni, János és a felesége hány órát töltött horolóval, tolikapával a sorok között – tiszta is a kert –, s ehhez jön a metszés, a trágyázás, vetés, ültetés, öntözés, permetezés. A homoknak sok szerves trágya kell: a marhatrágyát Csomádról, a birka- és a lótrágyát szadai családoktól hozzák, baromfitrágyájuk meg nekik is van, hiszen tartanak tyúkokat – köztük a „rovartalanító” kis japánokat – és néhány libát.

A homokon víz nélkül sem lehet gazdálkodni – a 85 milliméter májusi eső a nagy szárazság után most valóban aranyat ért –, ám a vízzel takarékosan bánnak, erre jó a csepegtető öntözés. János mindemellett olyan dolgot vitt véghez, ami ma már nagyon kevés helyen divatos: évtizedek alatt 70-80 centi mélyen – lassan, gondosan, szépen – átforgatta az egész kert földjét.

Akkor kezdte, amikor még kicsik voltak a gyerekek, s a mélyfordítást folytatja ma is: gyűjtik az árkokban a fametszedéket, a szőlővesszőt, a trágyát, minden szerves hulladékot, a talaj felső rétege alulra, az alsó felülre kerül. Humuszban gazdagodik a kert, a száraz időszakokat is jobban bírja, s ízekkel, színekkel, testi-lelki egészséggel hálálja meg a törődést.

Hogy mi minden terem itt, felsorolni is nehéz. Van 70 gyümölcsfa, a hagyományosaktól az újabb fajtákig, János maga oltja, szemzi ezeket. Bogyósokból mindenféle, különböző színváltozatokban, szőlőből csemege – bort nemigen, inkább mustot készítenek. Ragaszkodnak az ellenálló fajtákhoz, s permetezésben is a hagyományos, régi szereket – a rezet, meszet, ként, lisztharmat ellen a tejet – használják, óvakodnak az egy-egy kártevő vagy betegség ellen tán rövid távon hatásosabb, de erős mérgektől. Kézzel szedik a krumplibogarat – az idén hat fajta krumplit ültettek –, s a máktól a batátáig, a csicsókától a rebarbaráig vagy a különféle gyógynövényekig a kertjükből semmi nem hiányzik.

Amit megtermelnek, annak a háromnegyed részét saját maguk fogyasztják el – beleértve a nagy családot, a gyermekeket, az unokákat –, piacra nem járnak, a fölösleget elviszik a háztól pénzért, de adják ingyen, barátságból is. Nem felejtik el, amit a falu tett értük.

Számukra e 160 × 50 méter nemcsak gazdaság, hanem napi öröm, életet adó hely. Életkert a homokon.