Ürgelesen Harangodon

Hittem is, nem is a különös attrakciót, de aztán pár nap múlva Szatmárból hazatérőben Nagykállónál mégiscsak lekanyarodtam az autópályáról, s Harangod felé vettem az irányt. Lett volna közelebbi út is, ha nem épül meg az autópálya és nem húznak fel mellé egy kerítést. A ha­­rangodi puszta ugyanis rögtön a kerítésnél kezdődik, a nagy homokdombokat csupán vékony erdősáv választja el a pályától. Épp ezért is fogadtam fenntartással a cimbora újságját, mert én még sose láttam azon a tájon ürgét, de nem csak ott, Harangodnál csendesebb helyeken sem igen. Pedig valamikor tele voltak velük a nyírségi legelők. De ahogy megszűnt a háztáji állattartás, és nincs legeltetés, lassacskán az ürgék is eltűntek a tájékról.

Harangod azonban nemcsak az ürgék, hanem az emberek kedvenc terepe is. Egy jó tízhektáros, kopárnak látszó dombvonulat – tele olyan védett növényekkel, mint a selymes boglárka, a méreggyilok vagy a magyar nőszirom –, amit északról, keletről pompás akácerdők, nyugatról pedig egy majd’ százhektáros víztározó övez, délről pedig az Őr-domb, melynek tetejéről ellátni egészen messzire, szép időben még a zempléni hegykoszorú is idáig kéklik. Ideális terület természetjárók, családi, baráti társaságok számára, ifjúsági táboroztatásra, osztálykirándulásra. Jönnek is gyakran, a hatalmas csűrökben élénk társasági élet folyik. Az egyikben zenélnek, a másikban táncolnak, a harmadikban faragnak, a negyedikben gyöngyöt fűznek – megtalálja itt az elfoglaltságot kicsi és nagy egyaránt.

Valamikor persze nem kézműves tábor meg néptáncfoglalkozás volt itt, hanem egy igazi falu, ami hasonlóan oly sok alföldi településhez, elpusztult az ellenség betörései nyomán. Egy szép monda azonban őrzi Harangod múltját. Ezek szerint az 1200-as években, a mai Nagykállótól délre volt egy Búzna Dada nevű falucska, melynek lakói a tatárok elől a mocsárba menekültek. Vitték magukkal a templom harangját is. Szekérre, majd tutajra emelték. Már közel jártak egy biztonságosnak látszó, dombok védelmében lévő helyhez, amikor megbillent a tutaj, és a harang a vízbe csúszva elmerült a mocsárban. Az elpusztított Búzna Dada lakói mocsarakkal körülvett, védett helyen új falut építettek, a mai Kálló elődjét. Lett új fatemplom is, csak a harang hiányzott. Ám ködös őszi estéken, északról, Buzna Dada felől harangszót hozott a szél. S ilyenkor babonás félelemmel mondogatták az öreg papnak: „Hallod, Atya? Ott, arra szól a harangod!” És azt a helyet, ahol a harang elmerült, azóta is úgy nevezik, hogy Harangod.

Harangod szép minden évszakban. Télen szánkózni lehet a meredek dombokon, tavasszal az akácerdők illatában fürödhetünk, nyáron a forró homokban hempereghetünk, ősszel meg – nos, ősszel a szelíd ürgékben gyönyörködhetünk. Kora őszi vasárnap délután ejtettük meg mi is a látogatásunkat, miután mogyorós zacskókkal felszerelkezve letértünk az autópályáról. Nem voltunk egyedül. Már vagy húsz család, baráti társaság hasalt a plédeken, s leste a közeli ürgelyukat. Mi is letelepedtünk egyhez, figyeltük a töb­bie­ket. Hárman-négyen kinyújtott tenyerükben két-három szem mogyorót tartva várták a kis állatokat.

Mi is ezt tettük. S előbb megjelent egy aprócska orr, majd a fej is, aztán némi szaglálódás után kibújt az ürgekoma, és elvette a felkínált mogyorót. Utána elvett még egyet, majd megint, aztán eltűnt a lyukban, hogy egy-két perc múlva újból feltűnjön és megismétlődjön a korábbi jelenet. Így ment ez, míg el nem fogyott a mogyoró.

Hogy aztán egy ürge vitte el a csemegét, vagy tíz-tizenöt, azt már nem tudtuk megállapítani. Mert a mi szemünkben minden ürge egyforma persze. Vajon ők különbséget tudnak tenni köztünk?