Óriáskövek földjén

Szi­lágy­somlyót, Bánffyhunyadot, Zilahot – amit az ottani barátaim következetesen „Zilaj”-nak mon­­danak – évente kétszer-háromszor is felkerestem, a kincses város azonban kimaradt. Pár napja aztán egy kalotaszegi kiránduláskor végre megembereltem magam, s az autó orrát Kolozsvár felé kormányoztam.

A városon túl a második faluba, Györgyfalvára szólt a meghívásunk. A térképek szerint meglepően könnyű eljutni oda. Át a városon és a Tordára vezető főútról balra… Igen ám, de láttam én már karón varjút! Kolozsvár nem kicsi város, könnyű elkeveredni benne. Így aztán a györgyfalvi barátunk a nagy román ortodox templom mellett fog bennünket várni, aztán majd követjük hazáig.

Egyszerűnek tűnt a terv, ám mikor beértünk Kolozsvárra, azt hittük, Sanghajban vagy valamelyik másik kínai metropoliszban járunk. Toronyházak tömege, bolond forgalom, s természetesen itt is az „egyirányosítási” őrület… Magyarán: tökéletesen eltévedtünk, amikor isteni csoda történt. Az egyik lámpánál nyílt a kocsink hátsó ajtaja, és beugrott hozzánk a barátunk. Ő épp akkor parkolt le, s észrevette az autónkat. Ha fél perccel hamarabb vagy később jövünk, talán most is Kolozsváron keringőzünk, és ki tudja, meglátjuk-e Györgyfalvát, ami a metropolisz árnyékában is tökéletesen őrzi magyarságát.

Furcsa egy falu. Egy végtelen hosszú főutca, ahonnan féltucatnyi mellékutca nyílik, de azok olyan hosszúak és kacskaringósok, hogy azt hiheti az ember, sosincs végük. A mi barátunk is egy ilyen utca legvégén lakik – de milyen helyen! Vagy hatszáz méter magasan, ahonnan látni fél Erdélyt. Ez persze kicsit túlzás, de annyi igaz, hogy tiszta időben ellátni egészen a Radnai-havasokig. Alattunk vagy tíz falu és Kolozsvár keleti fele, a nyugati felét takarja egy hegy, de a látvány így is varázslatos. Pláne, mikor megy le a nap, s kékülnek a hegyek, a völgyekben meg kezd gomolyogni a szürkésfehér pára.

Barátunk építőmérnök, korábban nyolc évig Amerikában kamatoztatta a tudományát, de aztán hazajött, mert nősült, családi házat épített, és megszületett a kisfia, aki ma már hétéves, s talán egyszer a magyar futballválogatott, de az is lehet, hogy a vízilabdások csapatkapitánya lesz. Most azonban még csak bennünket ver puhára az asztalifocijával, aztán szalad le a kertbe, melynek végén olyan fajta szőlők nőnek, amilyeneket csak Erdélyben látni. A szőlő nem a barátomé, de a hajtások átnyúlnak hozzánk, így a termés is a mienk. De akkor se lenne harag, ha átugranánk a kerítést, és személyesen is tiszteletünket tennénk az idegen kertben, kertekben.

Ezt azonban csak másnap reggel tesszük. Ráadásul még kerítést se kell ugranunk, mert nyitva a szomszédos telek kapuja. Gyönyörű kert az is, és hatalmas, két futballpályányi, tele gyümölcsfákkal. De nem egyenes sorba ültetett, manapság divatos, sápadt-vézna „nájlonfákkal”! Nyolcvan-száz éves fák azok, és akkorák, mint egy-egy toronyház. Régi-régi fajták, batul, renet, sóvári meg ilyesfélék, és roskadásig telve az ágak. A gazda, aki egyébként a híres kolozsvári futballcsapat, a CFR stadionjának gondnoka, biztat bennünket, hogy szedjünk csak, amennyit akarunk, mert úgyse tudja eladni a termést. De azért nem megy veszendőbe, pálinkát főzet belőle, abból is szívesen megkínál majd természetesen bennünket.

Akkora asztal mellé fogunk majd ülni, mint egy nagy szoba, mondja, de ezt mi már nem akarjuk elhinni, mire elvezet bennünket a kert közepébe, ahol tényleg akkora kőasztal terpeszkedik, mint egy kisebb tornaterem. A természet formálta. De nem csak ezt: a györgyfalvai határ tele van hatalmas kőgolyókkal, kőszobrokkal. Csak ki kell ásni őket. Már ha elbír velük az ember, mert a kisebbek is többmázsások. Én meg se bírtam mozdítani őket.