A Rétköz lápjain

Belvizek csillognak a Rétközben, de emiatt most egyetlen gazda sem háborog. Az elmúlt évek aszályai miatt ugyanis oly annyira lesüllyedt a talajvíz szintje, hogy most már minden cseppnek örülni kell. Ezek a belvizek se fognak csillogni sokáig – mohón nyeli majd el azokat a föld. 

Nem volt mindig ilyen szomjas a Rétköz. Sőt! Az Ecsedi-láphoz hasonlatos, a mai kisvárdai járás jó részét felölelő vizes, ingoványos terület nagysága megközelítette a 150 ezer holdat, és sokkal több volt ott a nád, a káka, mint a búza, vagy a kukorica. Aztán eljött az 1881-s év, amikor nekiláttak a hatalmas lápvidék lecsapolásához. Megásták a Lónyay-, majd a Belfőcsatornát, melyek levezették a Tiszába a vizeket, s az egykori Rétköz emlékét ma már csak az ősi patakmedrek, erek maradványai őrzik, mint a Szebecse, a Járat-ér, a Csenger, meg a Kis-Tisza.

De ha vannak rendes esők, akkor azért a régi láp még fel-felemeli a fejét. Elég néhány hét, s máris kibújik a vastag fekete földből a nád, a gyékény, meg a káka, és isten tudja honnan, megjelennek a vízimadarak is. Nemes kócsagok, szürke gémek, bakcsók, nádi rigók ricsajoznak a falvaktól távolabb eső mélyedések mentén, s azok egyik-másikában még az apró halak is fel-feltünedeznek. Fel-feltűnnek Kéken is, mely a Rétköz déli részén fekszik, és most frissen esett hó borítja a fekete barázdáit. Jó nagy határa van, egy 1851-s feljegyzés szerint 4000 hold, melyből száraz lehet 2000 hold, a többit a Tisza árja borítja. Két évvel később már azt írja róla Fényes Elek, hogy 789 hold mindössze a száraz területe, míg a fennmaradó majd háromezer holdat feltételesen, vagy állandóan víz borít. 

Az embereket is főleg a víz tartotta el. Halászott boldog-boldogtalan. Legtöbbször olyan sokat fogtak, hogy kemencében sütötték a disznónak is. Volt olyan halászat, mikor a falu huszonnégy nagy szánkóval fogott. Nyáron is hasonló volt a helyzet. Akadtak időszakok, amikor se megenni, se eladni nem bírták, ilyenkor bizony rájuk romlott a tömérdek hal, amit aztán lehordtak a kertbe, s ráhajtották a csürhét, vagy egyszerűen beásták trágyaként a földbe. De nem csak a hal volt sok – a nadály is. Ez a manapság már-már megvetett állat régen ott volt majd minden házban. Az ablakba tett befőttesüvegekben úszkáltak, s várták, hogy segíthessenek a vértolulásos betegeken. Nagy pénzeket adtak értük, vitték a nadályosok a messzi városokba, Nyíregyházára, Debrecenbe, de még Ungvárra, Kassára is. A szomszédos ibrányiak még imádságot is költöttek hozzá: „Istenem, add, hogy foghassak sok nadályt, Vehessek rajta egy kiló köleskását!” 

Ahol persze láp van, meg mocsár, bőven terem a monda is, meg a rege is. Kéken például van egy domb, Királyhegy a neve. Azt tartják róla, hogy amikor Senye Sunya Sebestyén király a besztereci várat el akarván foglalni, a Tisza áradása miatt seregét a Királyhegynél tovább nem vezethette, itt tábort ütött. Innen serege egy részével csónakokon indult tovább Beszterecre, de útközben nagy vihar támadt, a hajói elmerültek, emberei pedig a vízbe fulladtak. Pesty Frigyes majd kétszáz éves krónikája szerint a király a tó egyik zugába menekült, de további sorsáról már nem ír semmit. Hogy aztán tényleg létezett-e ez a Senye Sunya Sebestyén király, nem tudni, de az tény, hogy Kéket sokáig kéklábúaknak is mondták, mert egy helyi monda szerint az ottani halászok egyszer egy kék lábú aranyasztalkát emeltek ki a vízből. Talán éppen a Királyhegy melletti Királytóból, ahol ma már persze jóféle rétközi káposzta terem, de sok kéki még reménykedik, hogy előbb utóbb ahhoz a kéklábú aranyasztalhoz tartozó székek is előkerülnek egyszer. Az se lesz baj, ha nem lesz kék a lábuk, csak a többi rész legyen arany.