Rejtelmes Taktaköz

Sose sátoroztam még a Taktaközben. Ezerszer elterveztem pedig, hogy ott hajtom álomra a fejem, persze, miután alaposan feltérképeztem horgászbotjaimmal valamelyik vizét. Nem nagy táj a Taktaköz, alig több mint féltucatnyi település tartozik hozzá. Csobaj, Taktabáj, Taktakenéz, Taktaharkány, Taktaszada, Prügy, s félig- meddig Tiszalúc, Tiszaladány, de e két utóbbi már inkább a Tiszához húz, mint a Taktához. 
Sokáig én sem igen foglalkoztam a Taktával, ami egy keskeny, lassú folyású folyócska, medrét a legtöbb helyen sűrű bozót rejti. Egyszer aztán Taktaszadára vetett a jó sorsom, ahol a nagybányai festőbarátaim vendégeskedtek az ottani önkormányzat meghívására. Forró nyári nap volt, a bőséges vacsora után kis sétára indultam. A közeli Takta-híd felé vettem az irányt. Az itt kiszélesedő mederben emelőhálójával két ember szűrte a vizet, de nem fogtak semmit, a hídon túli mező felé fordultam hát. Már lement a nap, kezdett szürkülni. De azért még tisztán lehetett mindent látni. A távoli fákat, fasorokat, a zöldessárga rétet, ami…, ami mintha mozgott volna! Hű, a betyárját, ilyen erős lett volna a vacsorához kapott tokaji bor? Nem, hát ez nem lehet, ám akárhogy hunyorítottam, az a rét bizony szabályosan mozgott, s elindult felém! 
De akkor már a két halász is kapkodni kezdte a cuccait, s iramodott át a falusi oldalra. Mert az a „mező” már itt is volt a hídon –millió apró béka özönlötte el a hidat. Hogy miért akartak átjönni az innenső oldalra, máig rejtély, s bent, a szálláson a helybéli barátok se tudtak magyarázatot adni rá. De, mint mondták, ez minden esősebb évben megesik itt. 
Ebben az évben is jó sok eső hullt, a békainvázióra felkészülve vágtunk hát a Taktaköznek horgásztársainkkal. Tokaj és Tarcal közt a gátőrháznál kanyarodtunk le az országútról, s egy rettenetesen rossz, tán még a két világháború közt épített makadámúton indultunk Taktabáj felé. A cimborák se kényes gyerekek, jártak ők már rossz utakon eleget, de azt még velük se lehetett elhitetni, hogy a távoli fehér torony délen valóban Báj, s tényleg ez az út vezet oda. Van ennél jobb útja is persze, de akkor körbe kell menni Tiszatardosnak vagy Szerencsnek, s abban nincs semmi izgalmas. 
A Taktaközben egykor virágzó vízi világ volt, de itt is lecsapolták a földeket, s vizet ma már legfeljebb a csatornákban lelni. A legtöbbet a Taktaközi-főcsatornában, ami Tokajnál ágazik ki a Tiszából, s friss vizet visz át a vidéken. Mi is odafele igyekeztünk, s hamarosan meg is érkeztünk a partjára. Szemünk-szánk tátva maradt. Mert az a csatornát nem úgy kell elképzelni, mint egy szokványos, nyílegyenes, kopár partú csatornát. Ez egy gyönyörű, vadregényes folyó, néhol akkora kiszélesedésekkel, mint – némi túlzással – a Kis-Balaton. És a mélysége sem lebecsülendő. A közepe jó két méter mély, ahol már a sás, a nád se tud megtelepedni. Szép, tiszta víz, tele hallal. Amiket nekünk is volt szerencsénk látni. Közvetlenül a part közelében, egészen fent, a felszínen fél méternél is nagyobbak riogatták a sneciket, s ügyet se vetettek ránk. 
Sajnos később se, pedig kipróbáltunk mindenféle csalit. Törpeharcsa viszont jött csőstül, alig győztük lecibálni őket a horgokról. Én meg is untam hamarosan, elmentem csavarogni. Kaszálók, napraforgótáblák, s már learatott búzatáblák közt ballagtam, mikor majdnem a nyakamba ugrott egy őz. Mindketten halálra váltunk a rémülettől, de aztán egy gyönyörű, sárgában úszó partoldal oldotta az ijedtséget. Peremizs-szőnyeg borította a földet, ami bizony már a közelgő augusztust jelezte, amikor hűvösre fordulnak a hajnalok, és haris kiabál a fűben. 
Ezen a hajnalon is hallottuk a hangját.