Itt a Cicaposta

Legyünk megértőek: miután a Kutyapostás elég régen volt utoljára Cicapostás, most következzen egy friss és kedves hír Macskaországból.

A kaliforniai Oakland Egyetem munkatársai úgy vélik, hogy a macskák is képesek a gyász jeleit mutatni, magyarul: gyászolni, ha meghal egy másik, addig velük együtt élő két- vagy négylábú. Sőt, ez utóbbi akár kutya is lehet… Eddig a macskákat zárkózott, nagyon független, magának való és szeszélyes állatoknak ismertük, az újabb vizsgálatok viszont azt sugallják: félreismerhettük őket. Ezek szerint nem is annyira antiszociálisak, ami azt sugallja, hogy a veszteség pszichológiai élménye számukra is létezik.

A gyász jól ismert jelenség az állatvilágban. Dokumentálták már többek között elefántok, delfinek, csimpánzok körében, a kutyáknál pedig természetesnek vesszük. Macskáknál ennek jelei azonban kevésbé szembetűnőek. A kutatók több mint 450 olyan macskatartót kérdeztek meg, akiknek elpusztult a kedvencük. Az esetek mintegy kétharmadában az elhullott társ egy másik macska, a többi kutya volt. A megfigyelések szerint a gyász következtében a macskák nehezebben aludtak el, kerülték az ételt, jajgatóan nyávogtak és elbújtak. Más példányok figyeleméhesebbé váltak, vagy leálltak kedvenc játékaik használatával.

A természetben a macskák hajlamosak összefogni és hierarchiát alkotni. A tanulmány feltárta, hogy az állatokra annál mélyebb hatással volt társuk elvesztése, minél tovább éltek együtt. Érdemes hozzátenni, hogy mivel a vizsgálat önbevallásos alapú volt, elképzelhető, hogy a gyász jeleit valójában a gazdák vetítették ki kedvenceikre. A helyzet alaposabb megértése érdekében további kutatások szükségesek – ígérik a tudósok.

Ami azt illeti, magam is tapasztaltam a macskagyásznak az egyik említett jelét, hogy tudniillik Rézike, Tigris halála után, figyeleméhesebbé vált. Eredetileg négy macskát „örököltünk” házunk megvételekor a kevéssé kedves korábbi tulajdonostól. Tegyük hozzá: négy gondozatlan, elvadult macskát. A múló évekkel azért összebarátkoztunk, de a távolság mindvégig érezhető volt. Az utolsó évekre már csak ketten maradtak: Rézi és Tigris. Ők mindig is összetartottak, leginkább egymás közelében éltek. Amikor Tigrist eltemettem, Rézike érezhetően megváltozott. Felém fordult, egyáltalán: észrevett, s amit addig soha nem tett, feladva saját lakását, beköltözött a házunkba. Most már tudom: így gyászolta Tigris elvesztését…

Szücs Gábor