Barangolás Vasvári nyomában

Nem tartozik az ország legfelkapottabb kirándulóhelyei közé a Nyírség, pedig ott is tömérdek élmény várja az érdeklődőket. Például az akácerdők semmi máshoz nem hasonlítható őszi illata. Meg az akácerdőkben, -fasorokban növő rengeteg őzlábgomba. És a még ma is nagy gyümölcsösök almától roskadozó fái. Vagy a lágyan hullámzó dombok, a girbegurba fasorok, a rejtett zugokban megbújó vadgerlefészkek. És hát persze a templomok, kúriák, úri lakok. 

A szomszédos, unokatestvérnek is mondott Szatmárban ugyan gazdagabb az építészeti örökség, de azért a Nyírséget se kell sajnálni. Ez a vidék a hazai görögkatolikusság egyik bástyája, a kétszázötven-háromszáz éves görög templomok ikonosztázai, s azok faragványai a képfestők, famívesek igazi remekművei. De nemcsak öreg templomok, hanem szép kastélyok, kúriák is vannak erre. Csak a térség egyik központja, Nyírbátor közvetlen közelében is van vagy tíz, mint például Kállósemjén, Balkány, Nyírmihálydi, Kisléta, Nyírbogát udvarházai. 

Mi legutóbb a nyírvasvári Luby-kúriát néztük meg, ahol utoljára vagy harminc éve jártunk, s örömmel láttuk, hogy az iskolaként szolgáló épület tökéletesen karbantartott, s a hozzá toldott szárnyak is jól illeszkednek az idők folyamán eklektikussá formált főépülethez. Nem sokkal odébb a gyönyörűen felújított, a szintén Luby család építtette, Szent István király tiszteletére szentelt barokk kápolnáig is érdemes elballagni, mely freskói mellett különleges oltárképéről is híres. Az oltárkép különlegességét Szent István király országfelaján­lásának egyedi ábrázolásmódja adja. Az általánosan ismert ábrázolás – az uralkodó által a koronázási jelvények: a korona, a jogar, az országalma Szűzanyának való szimbolikus átadása – a késő barokk kor egyházi festészetének kedvelt témája volt. Ám a nyírvasvári kápolna oltárképén a megszokottól eltérően Szent István király nem a koronát, hanem gyöngysoros rózsafüzérrel átkötött kardját adja át Szűz Máriának és gyermekének. Nagy-Magyarország területén összesen négy ilyen freskó található. 

Nyírvasvári azonban nem a kastélyáról meg a freskóiról híres elsősorban, hanem nagy fiáról, Vasvári Pálról. Aki ugyan Fehér Pálként, és nem is itt, hanem a hajdani Tiszabüdön – a szomszédos Büd­szent­mihállyal összeolvadva jó ideje Tiszavasvári a nevük – született, ahol apja volt a görögkatolikus lelkész. Onnan költözött előbb Hajdúböszörménybe, majd Vasváriba a népes család, melynek legkisebb fia a híres nagykárolyi középiskolában végzett, mielőtt Pestre került, ahol aztán huszonkét éves korában a pesti ifjak egyik legismertebb vezére lett. Petőfivel, Irinyivel, Jókai­val együtt részt vett a 12 pont megfogalmazásában, március 15-én ő volt a múzeumnál az első szónok, s részt vett Táncsics kiszabadításában is. Akkor már apja faluja iránti tiszteletből az időközben felvett Vasvári nevet használva végig a forradalom élvonalában tevékenykedett, 1849 nyarán pedig a Rákóczi-szabadcsapat vezetőjeként a Habsburgok által felbujtott, kalotaszegi magyarokat gyilkoló oláhok megfékezésére indult. Négyszáz emberére több ezer, Habsburgok által felfegyverzett oláh rontott. S innen idézzük a megmenekült szemtanúk beszámolóit. Ezek szerint veszélybe került a magyarok zászlója, egyik ágyúja, és a megmentésére igyekvő Vasvári is súlyos sebet kapott. Még nem ért az ágyúhoz, amikor találat érte, de még nyeregben tudott maradni, aztán a lovát is kilőtték alóla. Az ágyú mellett térdelő és a zászlórúdba kapaszkodó Vasvári feje a mellére hanyatlott, zubbonya az oldalán csupa vér volt, de még élt, amikor az egyik móc, a topánfalvi Todea Simion föléje hajolt, vizsgálta, hogy talán életben van-e még. A haldokló minden erejét összeszedte, még érthetően ezt kérte: „Vigyetek Iancuhoz! Vigyetek Iancuhoz!” A móc elvigyorodott, és lándzsájával átütötte Vasvári szívét. Aztán az arany zsebóráját is elszedte, amit negyven évvel később egy kolozsvári zsibárusnak adott el jó pénzért.