Szilágysági szépségek nyomában

Hogy van az, hogy egy rakás ismerősömnek Szilágyi a vezetékneve, de egy sincs, akit Göcsejinek, Nyírséginek, vagy, mondjuk, Kunságinak, Jászságinak hívnak? Ezen morfondírozom, miközben Kolozsvárról hazafelé autókázva átlépek a Meszesen, s magam mögött hagyom Zilahot is. Pontosabban Zilajt, mert egy igazi szi­lágysági nem azt mondja, hogy Zilah, hanem azt, hogy Zilaj, ami Szilágy megye székhelye, s ötvenezer lakosából mintegy nyolcezer a magyar. De a város belseje, a központ teljesen az, magyar. A főtéren álló szobor is magyar, a híres bárót, Wesselényi Miklóst ábrázolja, amint köszönetet mond neki egy paraszt a jobbágyok felszabadításáért. Fadrusz János mintázta, s az egyik legnagyobb romániai rejtély. Az impériumváltás után ugyanis a románok szinte minden, magyar vonatkozású szobrot eltüntettek, ezt azonban meghagyták. 

Kolozsvár is Zilah között jobbára románok lakta falvakon át vezet az út, Zilah után viszont zömmel magyar falvak jönnek. Mindjárt az első Szilágyballa, ahol Szilágyzovágy és Szilágysámson mellett a legjobb szilágysági borok teremnek. A falun át vezető főút mellett több kapuban is sárga meg zöld borokkal tele flaskák csalogatják az arra járót. Az egyiknél mi is megállunk, s veszünk egy flaska leánykát, amit egy feltűnően szép, s kedves lány árul. Kiderül, hogy most negyedikes a zilahi református gimnáziumban, s a marosvásárhelyi orvostudományi egyetemre készül. Fogorvos szeretne lenni, s ha végez, feltétlenül itthon fog praktizálni. Hogy hol, még nem tudja, de a Szilágyságban egészen biztosan. 

Lehet, hogy éppen a már emlegetett Szilágysámsonban, ami ide az ötödik falu, s nemcsak a boráról, hanem a pincéiről is híres. Aki nem járt még ott, feltétlenül fel kell keresnie. Nem olyan puccos, mint a villányi vagy hajósi pincesor, de sokkal archaikusabb azoknál. Vagy kétszáz öreg – de sok a fiatal is –pincésház sorakozik a szerpentines szőlőhegyen, melynek tetejéről jó messzire látni – feltéve, persze, ha módjával kortyoljuk a rizlinget vagy a bakatort. 

Ha jó magasra mennénk, tán még a szilágylompérti református templomot is látnánk, ami kívülről ugyanolyan, mint a legtöbb református templom, de a belseje, kazettás mennyezete maga a csoda. Vagy száznyolcvan gyönyörűen megfestett táblakép borítja, amit a faragott szószékkel együtt az erdélyi testvérpár, Asztalos Budai Sámuel és András készített a XVIII. század végén.

A virágmotívumokkal és furcsábbnál furcsább figurákkal díszített kazetták üzeneteket továbbítottak, és a ma már mosolyogtató rajzokon túl továbbítanak most is, ha kellő komolysággal és ismeretekkel felruházva próbáljuk kifürkészni a kazetták elhelyezésének, díszítésének gondolatmenetét. Ne feledjük, a kazetták 1778-ban készültek, amikor a faluban csak a pap és a kántor volt írástudó, egzotikus állatokat pedig, mint, mondjuk, a bálna, az oroszlán vagy a teve, sohasem láttak! Nagyon értékesek a népi hitvilágot megjelenítő kazetták, láthatjuk a jó és rossz szerencsekereket, a szerencse asszonyát, de az emberevő madarat is, ami különösen ijesztően hat az amúgy szelíd dombvidéken. 

Jól bent járunk már az őszben, fakó sárga a táj, amit jórészt erdők meg legelők borítanak. A legszebb talán épp Sámson és Sarmaság közt, de a Tasnád, Érszakácsi felé vezető út két oldala se lebecsülendő. Gyönyörű tölgyesben visz az út, aztán kinyílik a táj, tágas legelők jönnek, s birkanyájak. Az egyik kanyarban pedig egy száraz bokor alatt egy csontsovány, kivert kutya didereg. Már tegnap is láttuk, ma pedig hazafele tartván vettünk neki két kiló csirke far-hátat. Elé tesszük, szinte egészben nyeli le a csontos falatokat. Később feltűnik két hatalmas testű juhászkutya is, de a sovány elveri őket. Hamarosan megérkezik a nyáj is meg a juhász, aki románul kiabál át hozzánk: nem jó, nem jó! Próbáljuk megérteni, hogy mi a nem jó, de köp egyet, s gyilkos szemekkel továbbáll. 

Azóta se tudom megfejteni, mi volt az a veszett düh az arcán. Hiszen még csak szemére sem vetettük, hogy miért nem segít ezen a szerencsétlen állaton.