Dudaszó és furulyák

Szokolyán, egy ötgyermekes családban, viszonylag szerény körülmények között cseperedett fel. Felmenői között akadtak pásztorok, kanászok, gulyások. Bár szülei már alkalmazottként dolgoztak, odahaza tartottak állatokat. A tejből túrót, sajtot készítettek, és a konyhára való gyümölcsöt, zöldséget szintén maguk termelték meg. Viktor beleszületett ebbe az életformába, de csak később tudatosodott benne, hogy a múlt gazdag értékeivel dolga van. 

Az általános iskolában kezdett néptáncolni, majd 14 évesen találkozott először Pál István nógrádi juhász, furulyás-dudással a szokolyai Kacár tanyán. Az öreg pásztor elővette a dudát és az élet teljességét adó dalai a palóc férfi szívéig hatoltak. Első hallásra beleszeretett a fúvós hangszerbe. 
Elhatározta, hogy megtanul dudán játszani. Készíttetett hangszert magának, amelyen autodidakta módon kezdett zenélni. Kapott archív hangfelvételeket. Ezek kezdetben sistergésnek tűntek alig kivehető dallammal. Majd egyre tisztábban hallotta a muzsikát. Évekbe tellett, míg ezt a hangzásvilágot elsajátítva sikerült szebb dallamot kicsiszolni dudájából. Közben tanulmányozta hajdanán a településen élő Lapáti Antal és Lukács Péter pásztorok játékát is. 

Szintén Pista bácsi nyomdokait követve lépett be életébe a másik fúvós. Megpróbálta kifaragni magának ezt a hangszert, de nem járt sikerrel. Majd eljutott Gyenes Tamás Gránátalma-díjas furulyakészítőhöz, akitől az első fúvóst kapta. A mester tartott tanfolyamot 2019-ben a Hagyományok Házában, ahol a szakmai fortélyokat igyekezett továbbadni. Viktor örömmel vett részt a képzésen. Két évvel később az a megtiszteltetés érte, hogy Tamás mesterinas-pályázat keretében még több mindent mutatott neki a furulya- és flótakészítésből. Onnantól fogva egyre több hangszer született főhősünk kezei között. 

Régi pásztorszokás szerint bodzafa szolgál alapanyagul. Elektromos gépek segítségét a teljes (nagyjából két hónapig tartó) munkafolyamat során nélkülözi, minden művelet kézi erővel történik. A fa szivacsos közepét előbb vékonyabb, majd vastagabb kézi fúróval kiszedi. Vonókéssel háncsolja le a külsejét, és csiszolópapírral finomítja a felületét. A lyukakat körtevésővel kigyengíti, és tűzben felforrósított vassal kiégeti, ezzel is hangolva a furulyát. Az eltérő hangzások más méretezést kívánnak meg. A falvastagság, furat átmérője, valamint a hangszerhossz típusonként adottak, de ezeken kívül a készítő a tapasztalataira, érzékeire hagyatkozik. 

A hangszer külsején a hagyománytisztelet és az önálló stílusjegyek is helyet kapnak. A növényi ornamentika, az életfa és az állatok (például a tekergő kígyók vagy az oroszlán a címerrel) ábrázolása Pista bácsi családjának mintakészletéből valók. Ezeket rendszerint ráfaragja fúvósaira. Mellette menyét, róka, mókus és gesztenyefa is kivehető a fába faragott alakzatok között, a tradicionális pikkelyezés mellett. 

A flóta oldalsó befúvójának kialakításával sokat kísérletezik. A szarvasmarha szarvából vagy agancsból faragott nyílásokon át tisztábban áramlik be a levegő. Az előre megformált mélyedésbe belehelyezi a kitöltő anyagot, majd az egészet egyenes felületűre csiszolja. Ébenfa, amarant és réz felhasználásával díszíti ezt a részt. 

Hívják őt falunapokra, iskolákba, palóc rendezvénymegnyitókra, színpadi előadásokra. A népzenész kísér együtteseket duda- vagy furulyajátékával. S hallva muzsikáját, sokan keresik őt, hogy faragjon nekik furulyát. Időközben a dudakészítést is elkezdte kitanulni. A nagy elődei tudását tovább éltetni egyben hatalmas felelősség is, de ő a kezei között születő minden egyes fúvós sorsát szívén viseli. A legbelső énjét tudja belefaragni a furulyába, ez jelenti számára az önkifejezést. A zenélésben hasonlóan érez: amikor muzsikájára táncolnak, annál nagyobb hivatásbéli boldogság aligha adatik meg számára.