Három ágnak hat levele

Ha van igazi zsákfalu, akkor Olcsvaapáti az. És ha van természeti csodákban gazdag falu, akkor Olcsvaapáti az. De hol is van ez a nevezetes falu? 

Hát az bizony Budapesttől egy kicsit messze van, olyan jó 280 kilométerre. De ha kicsi a Szamos vagy nagy, akkor megvan 330 is. Hát ez meg hogy lehet, kérdezheti joggal az olvasó, hiszen a távolságok nem szoktak a vizek állapotától függeni. Pedig dehogyisnem! Apáti esetében feltétlenül. Oda ugyanis az ország belsejéből jöve a Szamoson át vezet az út. Ám itt nincs híd, komppal kell átkelni rajta. Ha pedig nagyon kicsi vagy nagyon nagy a folyó, nem tud járni a komp, körbe kell menni Fehérgyarmatnak, s onnan visszafordulni nyugatnak, Apátinak. 

De ne sajnálják az utazót ekkor se, mert pompás tájakon halad. Mindjárt Nábrádnál az ország egyik legszebb kőrisfasora fogadja, bent a faluban pedig áll még az a kúria, ahol a híres nagybányai festőiskola egyik legnevesebb tagja, Bornemisza Géza született, s töltötte ifjú korát. Kérsemjénről nem is beszélve, amelynek temploma előtt köztudomásúan háromágú diófa nőtt. Legalábbis az egyik leghíresebb szatmári nóta szerint, ami így folytatódik: „Három ágnak hat levele, nem tom’, mi a babám neve, csuhajja.” 

De nem is kell bemenni a faluba, mert közvetlenül előtte nagy kanyart vet a Szamos, ahol annyi, de annyi halat fogtunk egykor. Ha megállunk a töltésen, azt látjuk, hogy a kövesút másik oldalán, a régi téesztelepen egy nagy gabonatároló magasodik, amit a hatvanas évek végén apám vezetésével építettek. A kőművesek egy lakókocsiban laktak, s magukra főztek. Volt köztük egy tímári legény, Stefán Ferenc, akiből később híres tiszai halász lett, de már akkor is értett a halfogáshoz. Kötött pár sorhorgot, feltűzött rájuk egy rakás gilisztát, s reggelente beúszott velük a folyó közepébe. Aztán estére felnézte a horgokat. Voltak azon pontyok, harcsák, keszegek, majd' minden este halászlét főzött a brigád. Én voltam gyermekfejjel a tűzfelelős. S én kaptam a legjobb falatokat. Érdekes módon azokban sose volt szálka! 

A következő falu Panyola, erről most talán nem is kéne sokat írnunk, hiszen pár hete mutattuk be a pálinkájáról, dzsungelgyümölcsöséről, nyári fesztiváljáról meg farsangi szokásairól híres falut. Nem beszélve a falut övező legendáról, miszerint itt temették el Attilát, a hunok fejedelmét. Panyola után már Olcsvaapáti jön, de itt már érdemes lépésben kocsikázni. Nem csak azért, mert kanyar kanyar hátán. Itt sok helyen még szinte érintetlen a táj, erdőfoltok és kaszálók váltogatják egymást, északról pedig az Öreg-Túr kanyargós medre. Meghökkentő módon az apró települést minden oldalról gát övezi, olyan a falu, mintha csak egy nagy kosárban ülne. Délről, nyugatról a Szamos, északról a Tisza, keletről meg a Túr öleli, s néhol csupán két-háromszáz méterre ballagnak a házaktól a folyók. 

Itt aztán tobzódhatnak a vizek szerelmesei. A horgászok elsősorban a Szamost ütik. A komp környéki kövezéseken, meredek partokon szinte mindig látni halkergetőket. A Tiszát, kristálytiszta vizével, inkább a kajakosok-kenusok, meg persze a fürdőzők kedvelik, akiket kilométer hosszúságú pa­lajok csalogatnak. Az igazi kalandokra vágyakozók azonban a Túrt választják, mert hiába ez a legkisebb a három folyó közül, ez a legvadabb. Nem is a vize, hanem inkább a partja miatt. Ami egy igazi dzsungel, pláne a folyócskát visszatartó, majd' százéves Kövessy Győző-zsilip után. Innentől kezdve egészen a torkolatig, ami van vagy öt kilométer, meredek kanyonban tekereg a Túr, méterenként összevissza dűlt fák, nyakig érő bozót, s alattomos vízmosások nehezítik a járást, már ha járásnak lehet nevezni azt a csúszást-mászást, amire rákényszerül az ember. 

De aki egyszer megtette ezt az őserdei utat, biztos, hogy soha nem felejti. Sőt! Aki megteheti, évente többször is végigküzdi magát e szatmári dzsungelen. Én már csak évente egyszer.