Kendergyár a múltból

De sose jött ki a lépés, mindig elszaladtunk mellette. Pedig Tyukod és Ura környékén járva még az útjelző táblát is láttuk, hogy „Börvelyi úti tanyák”. Csak az volt a furcsa, hogy hiába meresztgettük a szemünket a tábla mutatta délnek, nem láttunk mi arra egyetlenegy házat, de még csak fát se, pedig ott olyan egyenes a táj, mint az asztal lapja. 

Nem csoda, hiszen az már a híres Ecsedi-láp. Illetve már csak a nevében láp, mert azt lecsapolták az 1880-as években. Hatalmas munka volt, hiszen a lecsapolás kezdetekor a hossza még 50, a szélessége pedig 30 kilométer volt. Évjárattól, s vízjárástól függően 50–80 ezer hold összefüggő víztükörre és 20–30 ezer hold ártérre terjedt ki. Az 1863. évi nagy szárazság után azonban fokozatosan kisebbedett, és a déli Nagy-lápra meg az északi Ecsedi-tó lápjára szakadt ketté. A környező falvak népe az Ecsedi-lápot Rétnek, a környező vidéket Rétoldalnak nevezi, de a belső lápnak is voltak elnevezései, így például volt Urai, Tyukodi láp, Ördöngős, Csicsor, Beked, Pinczés, Debreczeni láp is. 

Tucatnyi falu határát öblítgette. Dél felől Kaplony, Domahida, Kismajtény, kelet felől Szamosdob, Csengerbagos, Csengerujfalu, Ura, Tyukod, Porcsalma, észak felől Ököritó, Győrtelek, Mátészalka, nyugat felől Nyircsaholy, Nagyecsed, Mérk, Börvely, Kálmánd, Kocsord pedig szinte teljesen bent volt a lápban. A mi falunkat, Ópályit kelet felől övezte, úgy is nevezik mind a mai napig azt a határrészt, hogy a Rét. De ez összefoglaló név, mert a Réten belül rengeteg dűlőnév is létezik, nekünk, illetve hát nagyapánknak a Goron­don meg a Fekete Bátorban volt egy kis földje. Jó messze estek a falutól, de mi, gyermekek egyáltalán nem bántuk, mert keresztül kellett menni a Krasznán, ami egyet jelentett a fürdéssel. Meg néha a halászattal is, de ezt nagyapánk nem szerette, mert egyszer valami padmalyban megmarta egyikünk kezét valami vízi fenevad. 

Ám egy szép nyári délelőtt még ő maga is gatyára vetkőzött, mert Jani bátyánk meglátott a vízben egy jó karomnyi csukát. Felfele próbált úszni, de csak vergődött. Jani bátyánk be is ugrott érte, s nagy lendülettel kihajította a partra. Élt még szegény, de csak tátogott, s valami furcsa, émelyítő szagot árasztott. S nem csak ő. Mert leereszkedve a meder mellé, az egész folyó bűzlött. A károlyi kendergyár, mondta nagyapánk, s köpött egy nagyot Románia felé. 

Így szereztünk mi tudomást a „károlyi” kendergyárról, ami időről időre összemocskolta a Krasznát. S ez így ment a rendszerváltásig. A nagykárolyi piacon pedig később megtudtam az igazságot. Valóban volt arrafele egy kendergyár, de nem Károlyban, hanem tíz kilométerrel arrébb, Börvelyben. 

Most télen aztán Károlyból hazafelé tartva Börvelynek kerültem. Előbb a csinos, rendezett sváb-magyar Kálmánd következett, majd a Kraszna túlpartján a református Börvely, ami egy kis városias település nagyon szép iskolával, bevásárlóközponttal, s igazi, emeletes bérházakkal. De hol van a kendergyár? Az a falutól kicsit messzebb, az a nagy, üres monstrum, mutogattak a helybéliek egy sötétszürke épületre, ami lassan kezdett beleveszni az alkonyati sötétedésbe. 

Gondolkodtunk ugyan, hogy megnézzük közelebbről is, de úgy döntöttünk, elég a látványból ennyi. S a tudat, hogy nem mocskolja többé a Krasznát.