Míves szálak táncoltatója

Arany- és főtiszti paszomány, selyemrojt, cingulus (vagyis széles szövetöv), reverendazsinór, albakötő, csipke, szalag, zászlóbojt, zseníliaszál – olvasom a termékkínálatot a műhely falára kifüggesztett papíron. Különféle méretekben, színekben készült a bortni, azaz a szalag, díszszegély, ami ruházat, brokátokkal, bársonyokkal bevont bútorok díszítésére szolgál. Jó­­zseféknek inkább egyházi és világi megrendelői akadtak, de mellette felkeresték őket bútorkárpitosok, hímzéssel foglalkozó kisiparosok, privát vevők, hogy pár centi széles, míves cifrázatú vagy minta nélküli paszományt vásároljanak. 

Hajdanán még redőnyzsinórt is csináltak a műhelyben, de a néhány megmaradt darab már csak a pihenő gépek fékezésére szolgál. Mutatja a mester egy külön helyiségben a gondosan dobozokba csomagolt bőséges mintakészletet: bársony- és éremszalagok, rojtos pompon, klöpni (azaz vert csipke), zsinór és még sorolhatnánk. Míg az egyházi és a katonai paszományok méretében, színében, formájában szigorú szabványokhoz kellett igazodni, addig a bútorkárpitosok vagy a kézművesek változatos, egyedi bútorszegélyeket kértek. 

Már nem zúgnak naphosszat a szövőmasinák, de még vihető-vehető bortni a műhelyraktárból, hiszen számos méretes tároló tömve van velük. Kiment a divatból a ruhadíszítés, ámbár az iparág hanyatlását inkább a gyáripari verseny fokozódása, az olcsóbban beszerezhető áruk terjedése hozta magával. Az ezredfordulóig még nagy igény mutatkozott a termékekre. 

– Nem akartam paszományos lenni, de így alakult. Érettségit követően egy évig szakképesítésben tanultam, de már segédinasként dolgoztam édesapám mellett, aki ezt a szakmát űzte. A takács (kézi- és gépiszövő) mesterlevelemet 1967-ben kaptam meg. A bátyám és az öcsém szintén ezt a szakmát választotta, később a húgom is. A családunkon kívül (unokaöcsémé a Tóth-Paszomány Kft.) aligha foglalkozik ma más paszománykészítéssel – meséli a mester, aki 1969-ben kiváltva kisiparos-bizonyítványát, megnyitotta saját műhelyét. 

A pamut-, az arany- és a selyemfonalat a rendszerváltást megelőzően még elosztóhálózatokon keresztül, azt követően pedig az üzletekből tudták beszerezni. Az utóbbi, natúr árnyalatú alapanyagot a hatvanas-hetvenes években maguk festették meg. Kékítővel színeztek, hipóval fehérítettek, a fekete, a piros szín eléréséhez azonban forró, színezett vízben hosszabb ideig kellett áztatni a selymet. 

– Apám még javarészt kézzel sodorta a bortnit. Jómagam szintén sok paszományt készítettem így. Az ötvenes években szereztük be az első szövőgépet, amivel már könnyebben, gyorsabban ment a munka – azzal elindítja az egyik monstrumot. Úgy dolgozik, mint egy rokka: a míves szálak táncot lejtenek a drótszálakon. A szalagszövő-, a zsenília-, a horgoló-, a platí­ro­zó-, a klöpli-, a fonatoló-, a rojtgép és minden műhelyben álló társuk automata működésű, de igényli a folyamatos emberi jelenlétet, például cserélni kell a lefogyó orsót. A speciális szerkezetek hibáját, szerelését, szükséges karbantartását a paszománykészítők mindig maguk végezték. 

A mester, aki a szakma egyik utolsó képviselője, napjainkban hivatásszeretetből jár le rendszeresen a műhelyébe. Lemondással újságolja, hogy bizonytalan az ott álló gépek sorsa. Szeretné, ha egy skanzenbe kerülnének, vagy ez a kis helyiség alakulna át múzeummá, ahol a masinák mesélnének a paszománykészítés mesterségéről.