Romantika és praktikum

Az évszázadok óta használt építőanyag előállítása időigényes, kemény fizikai munka, egyben a legismertebb olyan mesterség, amit a magyarországi cigánysághoz kötnek. Május végétől szeptemberig, az esős hidegek beálltáig dolgoztak a férfiak azon a területen, ahol agyagos földre, visszamaradó vizekre leltek. A művelethez szükséges pelyva, vágott szalma a rét közelsége miatt szintén rendelkezésükre állt. Sok szegény fiatal házaspár magának készítette a házépítéshez szükséges természetes alapanyagot. Többen pedig foglalkozásszerűen vetettek vályogot ezresével. 

A megásott gödörbe vizet engedtek, és kétszer-háromszor átkapálták a kiásott agyagot. Az így nyert sarat behintették pelyvával, esetleg törekkel vagy tört szalmával. Rövid ideig állni hagyták, aztán megtaposták. A jól összedolgozott, öreg anyagot aztán előre megvizezett, deszkából készült, feneketlen, fogós ládaféle eszközbe, vagyis vályogvetőbe gyömöszölték. Majd gyors, erőteljes mozdulattal sorba vágták. Egy hét szikkadás után, amikorra már tartása lett a téglának, felállították, oldalára forgatták, és további hét napig száradni hagyták. A gúlába rakott vályogot később kazalba pakolták, s így maradt mindaddig, amíg el nem szállították az építkezés helyére. 

A pándi születésű Bangó Csabának az édesapja és a nagyapja is ebben dolgozott hajdanán, illetve maguknak is saját kezűleg, sárból tapasztották ki otthonukat. Tápióbicske környékén – ahol napjainkban él a fiatal vállalkozó családjával – több a szóban forgó hagyományos anyagból készült ház, mint a téglaépítésű. Ámbár hosszú időn át úgy tűnt, a vályogházak csupán falumúzeumokban maradnak meg mementóként, a kétezres években mégis valóságos rajongótábora alakult ennek az építési műfajnak. Ma a magyar lakosság 13-14 százaléka lakik ilyenben, ez több mint félmillió épületet jelent. 
Előbb kőművesszakmát szerzett, elsajátította többek között a vakolás, a falazás mikéntjét. A vályoggal bánni Gáspár János kezei alatt dolgozva tanult meg. Jó üzleti érzékű, talpraesett ember lévén meglátta a lehetőséget, huszonöt évesen erre építette fel vállalkozását. Az első vályogház-felújításba úgy kezdett bele, hogy az egyik rokonától kölcsönkért lapátot, gereblyét és talicskát. Majd jött a második, a harmadik megbízás, és a jól végzett munkái referenciaként szolgáltak a továbbiakhoz. 

Mostanra eljutott odáig, hogy saját csapatával évente 20–40 ház felújítását vagy generálkivitelezését végzi. A felújításból akad több. A maga kitanította, megbízható brigádban kőműves, burkoló, festő, víz- és gázszerelő szakemberek dolgoznak. A vályog problematikus tulajdonsága, hogy érzékeny a nedvességre. Jelentősebb mennyiségű vízzel érintkezve (például ha a csatorna nem nyúlik elég messze a falaktól) hajlamos a beázásra. A rosszul megválasztott vagy indokolatlanul alkalmazott hőszigetelő rendszer az enyhén nyirkos falak természetes lélegzését akadályozza. 

Építésnél – családi hagyományokhoz kapcsolódva – saját vályogtéglával dolgoznak, amelyhez az alapanyagot a közeli agyagbányából hozatja Csaba. A szigetelt alapra rakják a téglákat, majd jön a födém, végül a falakat kívül-belül kitapasztják agyaggal. A 60 centiméter vastag vályogfalnál külön szigetelőanyag nem szükséges, egyéb esetben nádréteget is erősítenek fel. A másik építéstechnológiánál, a rakott sár-, vagyis fecskefal készítésénél vasvillával csapják a földnek az anyagot, utána egyenesre faragják a 80 centiméter vastag falat, és így jöhet rá a következő réteg. A harmadik általuk alkalmazott hagyományos módszer, a vert, döngölt fal rakása a vályognál tömöttebb szerkezetet eredményez, aminek a teherbírása jobb. 

A rugalmas, tartós anyagból épített ház nem bomlik, a rovarok is kerülik. Benne minden évszakban kellemes a hőmérséklet – nem véletlenül nagy a kereslet rá.