Tholdi Miklós nyomában

Kétlem, hogy túl sokan hallottak volna már Magyarországon Tuszatelkéről, Krasznafűzesről, vagy, mondjuk, Alsóvalkóról. Nem csoda, hiszen jól eldugták Kolozs, Bihar meg Szilágy megye csücskébe mindhármukat, pár éve azonban már a Nagyvárad és Kolozsvár közti főútról is meg lehet közelíteni őket, nem kell Zilahnak, Szilágy­som­lyónak vagy Margittának kerülni. A turisták előtt azonban még ma is felfedezésre vár a táj, amit délről a Meszes-, illetve a Réz-hegység övez, északról, északnyugatról pedig az érmelléki dombság, ami után már a nyírségi dombok meg a szatmári sík földek következnek. 

Szilágy megye délnyugati sarka ez, hegyes-völgyes táj. Mi a híres feketetói vásárból hazafele tartva ejtettük útba, mert a Csucsa-Szilágysomlyó-Vállaj útvonalat már ismertük, a Tuszatelke-Szi­lágy­nagyfalu közötti utat viszont nem. Nagykárolyi ismerőseink ajánlották a vásárban, ahol sajnos az idén se láttunk szinte semmit. Legalábbis, ami a festményeket, népi kerámiákat illeti. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy évről évre gyengébb a kínálat a valamikor nagy hírű vásárban, ahol faragott kaputól kezdve nagybányai festményeken át hímzett ruhákig sok mindent lehetett kapni. Most se bokály, se festmény, se fakapu, hegyekben áll viszont a Hollandiában, Angliában, Németországban kidobott ruha, cipő, bútor meg mindenféle műanyag hulladék. 

A táj viszont gyönyörű. És a forgalom is. Várad és Kolozsvár közt jó tíz éve építik már az autópályát, de nem tudni, mikor lesz kész. Ráadásul a két nagyváros közti vasúti forgalom is szünetel korszerűsítés miatt, s most minden a kövesúton zajlik. Buszok, kamionok, személyautók…, hihetetlen a zsúfoltság. Nem úgy a Csúcsát Szilágynagy-faluval összekötő, pár éve megépített műúton. A jó harminc kilométeres szakasz első húsz kilométerén egyetlenegy autóval se találkoztunk. Pontosabban állt egy lehúzódva az árnyékban. Egy rendőrautó, de ránk se hederítettek a bent ülők. Igaz, mi se nagyon figyeltük őket, mert hiába kiválóan megépítettek ezek az új műutak. Keskenyek, két autó alig fér el egymás mellett, ráadásul a fél méter magas aszfalt mellett nincs padka, ha lesodródnánk, lehetetlen volna a visszajutás. Érdemes hát lassan, óvatosan vezetni, már csak azért is, mert annyira szép a táj, hogy óhatatlanul is félrenéz az ember. Nincsenek itt égre törő csúcsok, sötét fenyvesek, tajtékzó patakok. Szelíden hullámzó, négy-ötszáz méteres halmok váltogatják egymást. És mindenütt füves kaszáló, virágzó rétek. Igazi juhlegelők, de érdekes módon, akárcsak az idefele tartó, másik úton, egyetlen birkacsapattal se találkoztunk. Nem tudni az okát, de a Partiumban sincsenek birkanyájak, erdélyi ba­rá­taink­ szerint általános ez a helyzet Erdély bentebbi tájain is. Szilágy-nagyfalúhoz közeledve kezdenek még szelídebbek lenni a halmok. De a nagy dombok azért maradnak – kiváló szőlőtermő vidék ez, évszázados borkultúrával. Nagyfalu, a mikrotáj központja se igazán nagy, vagy háromezren lakják, túlnyomórészt magyarok. Akik szentül hiszik, hogy Toldi Miklós az ő fiuk, az ő határukban mutatta az utak a nyomórúddal Budára. Arany János ugyan Szalonta szülötte, de az ő szülei Nagyfaluból költöztek oda. És idézzük csak fel, hogyan ír Ilosvai Selymes Péter Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedetei­ről és bajnokságáról való história című művében: „Nemsokára Laczfi András jő Budára, / Erdélyből indula Lajos udvarába, / Az uton mentében Váradot haladá, / Nagyfalu határán hadával hogy ballagna.” 

Nagyfalu határában elmerengtünk a múlton, s gyönyörködtünk a szőlősorokban. Szilágy­zo­vágyon vettünk egy flaska bort, hogy hazaérve koccintsunk Tholdi Miklós egészségére.