Töfi, a barátom

Jómagam sosem rajongtam a disznótorért. Gyermekkorból foszlányokban maradtak meg bennem az emlékek. Az például igen, hogy hajnalban erősen a fülemre húztam a takarómat, csak ne halljam, ahogy visít a malac. Aztán a felhajtott rongyszőnyeg rémlik a konyhában, meg az oda nem illő sár a padlón, a sült vér illata. Majd a kinti nyüzsgés: ahogy keresztanya kavarja a hurkatölteléket a teknőben, ahogy a böllér (arcát a hideg vagy épp a kellő mennyiségű pálinka pirosra színezte) serényen dolgozik, miközben piszkos viccekkel csipkedi az asszonyok önérzetét. S a meleg víz a mosogatóban, az első megsütött hurka és kolbász, a meleg húsleves – minden esztendőben kijutott ebből a falusi mulatságból. 

Ahogy teltek az évek, a szüleim már csak hébe-hóba vettek és neveltek malacot. Az utolsó disznótor három éve lehetett. Akkor Barnabás éppen hogy betöltötte a harmadik életévet, Boglárka baba volt, Róza pedig még nem született meg. Nem sokra emlékezhetnek belőle. De Töfi, ahogy a kisfiam a tavaly nyáron a szülői házhoz hozott, duroc fajtájú malacot elnevezte, bizony, a szívéhez nőtt. Amikor a mamáékhoz mentünk, első dolgában a disznóólhoz szaladt, megvakargatta az érdes, vörös szőr borította hátát, almával etette, beszélt hozzá. 

Sírt, amikor megtudta, hogy Töfit idén márciusban le fogjuk vágni. Üres fecsegésnek tűnhetett lelkének, amikor próbáltam olyan közhelyekkel nyugtatni, mint hogy „ezért tartjuk”, „ez az élet rendje”. És eszembe jutott még egy vigasztaló gondolat. Az, hogy kislányként elbújtam a kedvenc tyúkommal, Pannival a tuja sűrű ágai alá, csak hogy őt ne vágják le. Elmeséltem Barnabásnak, mire azt felelte: „Bárcsak Töfi is elbújhatna velem, hogy ne bántsák!” 

Anélkül is, hogy leírnám, tudja az olvasó, mi lett Töfi sorsa. Ahogy megérkeztünk, a kisfiú egyből hátra­szaladt. Zokogva jött vissza. Hosszú percekig ömlöttek könnyei. Meseolvasással, játékkal nyugtattam. De feladat akadt bőven, mentem, jöttem, s pár óra elteltével Barnabás is megjelent az udvaron. Mindent megnézett magának, majd egyszeriben megtalálta ott a helyét: beállt húst zacskózni mellém. S közben kérdezte: „a szívét elássuk és fa nő föléje?”, „anya, neki is van egy csillaga az égen, ami örökre velünk marad?”, „ugye, majd hozunk másik malacot, aki Töfi helyett az új barátom lehet?”.