Traktorosbál

Mire Mariska néni és Géza megérkeztek, már javában állt a bál. A kultúrház környékét, de még a távolabbi utcákat is ellepték a parkoló traktorok, gyerekek játszottak körülöttük és rajtuk. A ham­­vazószerda előtti utolsó szombat éjszakáján csillagok ra­­gyogtak az égen. Milliónyi halott – gondolta Géza, miközben Mariska néni belékarolt és beléptek a zsúfolásig megtelt terembe. Pezsgőt? – lépett hozzájuk a kérdéssel és egy tálcával egy feltűnően elegáns, jóvágású fiatalember. Jó svádájú, mondaná nagyapám, morfondírozott Géza, miközben leemelték poharaikat, és talán még azt is megkérdezné, hogy min morfondírozom, és esetleg még abba is belebonyolódnánk, hogy mi az a morfondír. Ki volt ez az ember? – érdeklődött Géza Mariska nénitől, aki ugyanúgy ragyogott, mint odakint-odafent a csillagok. Saját tervezésű és készítésű ruháján csillogtak a kristályok és a strasszok, az akkor még létező Csehszlovákiából hozott jab­loneci bross szinte vakított a mellén, könyékig érő fekete csip­ke­kesztyűje finoman érintkezett a pezs­­gőspohárral, amelyben vidáman szaladgáltak a plafon irányába a buborékok. Egy csillár alatt állt, együtt szórták fényeiket. A Lutz Feri – válaszolta közelebb hajolva Géza füléhez. A mozdulatot a zenekar hangereje tette felettébb indokolttá, akik éppen a Rolling Stones Szimpátiát az ördögnek című számát játszották teljes átéléssel, mindent elsöprő huhogásokkal tarkítva. De Fényhozónak is hívják – folytatta Mariska néni –, ugyanis villanyszerelő. Szívatsz, Strasszer – mondta mosolyogva Géza, aki csak kivételes alkalmakkor, ám mindig szeretetteljesen szólította vezetéknevén a nőt, de ez a pillanat most megfelelőnek tűnt. Passzolt a ruhájához. Korántsem. Illetve nem áll szándékomban – felelte Mariska né­­ni, és mintha egy aprócska felhő suhant volna el zöld szemei előtt. Az van, Gézu – mondta tovább egy alig észrevehető, pi­­he­gés­szerű levegővételnyi szünet után –, hogy az emberek, különösen a városi népek hajlamosak azt feltételezni, hogy faluhelyen minden olyan egyszerű, mint a juhász botja, holott még az is tele van ösztönös, ugyanakkor megfontolt díszítésekkel, amelyek nem unalomszülte kriksz-krakszok, hanem egy végtelenül gazdag jelképtár, mondhatni, jelképraktár részei, amelyről ihletett pillanatokban leverik a lakatot. Nem pont úgy megy ez tehát – fűzte hozzá mosolyogva –, hogy kora reggel felhúzzuk a kakast és bekapcsoljuk a nagy flexet, aztán nézünk egymásra hülyén. A kép ennél lénye­gesen árnyaltabb – mondta még, miközben karonfogva kiléptek a hát­­só ajtón az udvarra – ugyanak­­kor az ördög ott téblábol minden muskátlis ablak mögött. (Folyt. köv.)