Mariska néni konyhájában a kakukk visszahúzódott az órába. Éppen jókor, mert Laci bácsi már vészjósló pillantásokat vetett felé. A toronyóra is elhallgatott. Éjfél múlott két perccel. Lajos bácsi búvárszemüveget viselt, Laci bácsi hegesztőt. Mariska néni velencei maszkot, egy régmúlt karnevál emlékét. Tigristigris a néhai Nixon elnök ábrázatát illesztette az arca elé egy befőttesgumi segítségével, Géza pedig benyúlt a kályhába némi koromért. Hadiösvényre lépsz, Gézu? – kérdezte Laci bácsi kissé bepárásodott tekintettel. Arra. És oda is. – válaszolta Géza, csíkokat húzva a szemei alá. Akkor mehetünk – állapította meg Tigristigris, és némi toporgás és lökdösődés után kiléptek a hűvös, borongós éjszakába. Milyen csonka ma a Hold – mondta Laci bácsi a női princípium felé irányítva a hegesztőszemüveget. Ady-ösvény – riposztozott Lajos bácsi, és belelépett a gereblyébe. Anyádat! – ezt tette még hozzá, és mivel ugyanebben a pillanatban Laci bácsi felrúgott egy vödröt, a helyzet kezdett kaotikussá válni, börleszkelemekkel dúsult, és az akció sikere rögtön az elején komoly veszélybe sodródott. Aztán nagy nehezen lebotorkáltak a teraszról és összeszedték a még világosban a kapu elé készített szerszámokat. Egy talicskát telis-tele nárciszokkal, jácintokkal és krókuszokkal, ásókat és kapákat, öntözőkannákat és palántaföldes zsákokat. Az éjjel belefordult a nemzetközi nőnapba. És most – emelte fel mutatóujját Tigristigris – minden feltűnés nélkül átmegyünk a túloldalra. A művelet kis híján tökéletesen sikerült, csak a talicska nyivákolt keservesen és olyan hangosan, hogy félő volt, a halottak a temető déli lankáján felriadnak a zajra, de miután a többiek kisegítették Gézát az árokból, a feladat első fázisát végrehajtották. Ekkor következett a munka érdemi része. A buszvezető és barátai a meglepetés erejére és felszabadító hatására építő gerillakertészet legszebb hagyományait ötvözték a falubeli lányok és asszonyok illő megköszöntésének szándékával. Terveik szerint a reggel mosolyt csal majd a buszmegálló melletti területen áthaladó nők arcára, mert a nők szeretik a virágokat, és azokból lesz itt majd bőven. Így hát ástak, ültettek, gereblyéztek és öntöztek, míg azok a gyönyörű növények ki nem fogytak a talicskákból, és olyan csodás park keletkezett, hogy még Petőfi Sándor is odafordult a talapzatról, jobbját felemelte, majd úgy is maradt. A hajnalpírban először a boltos kisasszony csapta össze a tenyerét meglepetésében, majd sorra a többiek. A szobor megfordulásának valódi okára soha nem derült fény.
