A japán gyerek

Ezt nézd meg, Lali! – Laci bácsi egy képet mutatott Lajos bácsinak a telefonja kijelzőjén. A pajtában ültek a hidroplánnak támaszkodva, lábukat lócáról lógatva. Lajos bácsi nemrég érkezett és arra várt, hogy Laci bácsi befejezze a matatást a készülékén, de aztán ezzel a felszólítással ő is bevonódott a nézelődésbe, mert Laci bácsi éppen keresett valamit. És talált és mutatta. A fotográfián egy nyolcéves forma japán kisfiút láttak immáron ketten, és ennek a gyereknek egy még kisebb fiú volt a hátán, valami batyufélében lógott, és annyira halottnak látszott, hogy halottabbnak már nem is látszódhatott volna. Ez a fénykép a második világháború után készült, és a történet szerint a nagyobbik fiú már egy ideje cipelte magával a halott gyereket – magyarázta Laci bácsi a látványt –, és akkor találkozott egy katonával, aki megpróbálta rávenni, hogy tegye le azt a csomagot, már csak azért is, mert biztos nehéz. Nem nehéz, válaszolta erre az a kisfiú, a testvérem.

  Hallgattak egy darabig. Aztán szakadt ki Lajos bácsiból egy ó, hogy az a… kezdetű suttogásszerűség, de elakadt az is, tán még a mindenségbe sem jutott el, csak keringett egyet Föld körüli pályán, aztán szétesett súlyos hangokra. Csend támadt újra a pajtában, amit Laci bácsi tört szét darabokra, hogy csak úgy röpködtek annak a csendnek a szilánkjai, mint holmi üvegdarabok egy véletlenül levert vázából. Hallom, megyünk Japppánba – utánozta minden bántó szándék nélkül, sőt inkább kedvesen Mariska néni megtriplázott p betűit, vagyis hát esetünkben inkább hangjait, majd, hogy oldja a feszültséget, hozzáfűzte: jobb ma egy Pi, mint holnap három pé. Aztán mennyivel? – kérdezte Lajos bácsi. A Pi, azaz, ugye, a Pithagorasz-szám, a 3,14 azért olyan misztikus, legalábbis szerintem – válaszolta Laci bácsi –, mert az egyetlen dolog a világon, ami kifogott az elmúláson, hiszen soha sincs vége. Szóval, mehetünk, ha akarunk – terelte vissza a társalgást a Távol-Kelet irányába Lajos bácsi –, a Géza mondta, hogy Takeshi úr írt a Mariskának, hogy várja az egész bandát cseresznyevirágzás­ra. Repjegy, koszt, kvártély, cseresznyefák, ilyenek. Visszautasíthatatlan aján­­lat – mondta Laci bácsi –,- és annyira, de annyira jellemző Takeshire, hogy…

  Hogy mi hogy, azt nem tudta bővebben kifejteni, mert Tigristigris robogott be a pajtába, és már az ajtóból kiabálni kezdett. Tényleg megyünk Japppánba? – ez volt a kérdés, amit feltett és lehuppant melléjük. Laci bácsiék hevesen bólogatni kezdtek, majd abbahagyták. A kertből egy japán népdal hangjai hallatszottak, egyre erősebben.