Kávék, házak

Triesztben látjuk Gézát, amint körüllengi a hajdanvolt Monarchia édesbús, kissé talán nosztalgikus hangulata, azon ritka alkalmak egyikében, amikor a fején sapka, mélyen a homlokába húzva, mert hideg van. Körötte a me­­diterráneum jól ismert növényei hánynak fittyet az időjárásnak, ezek otthon mind egy szálig behisztiznének – gondolja – és megfagynának menten, itt meg tessék, ki érti ezt? Igaz, ő maga is egy kávéházi teraszon üldögél a hűvös légtömegek dacára, a szél az Olasz Egység Tere felől süvít, hogy oda most éppen a hegyekből csapódik le, vagy a tenger felől érkezik, azt nem tudja. Előtte csésze, rajta felirat, egy erdélyi ma­­gyar zsidó család nyomhagyása, akik egykoron itt nyitottak új fejezetet a kávézás történetében. Géza szereti ezt a kávézót, amikor évekkel ezelőtt először járt itt, elcsodálkozott, hogy miért tartanak nyúltápos zsákot a vendégtérben, akkor látott először pelletet, azzal fűtöttek a hidegebb napokon, hogy felmelegedjenek egy kicsit az emberek. A csészében nemrég még egy espresso gőzölgött, egy rendes adag, amitől néhány másodpercig morgolódik magában, mert eszébe jutott, hogy odahaza az espressót sunyin felváltotta a ristretto, már ami az adagot illeti, és egyidejűleg megemelkedtek az árak, ami dupla (hogy régmúlt idők kávéiba kapaszkodjunk kissé) lehúzás, és akkor arról már ne is beszéljünk, hogy valamiféle borzalmas új trendnek köszönhetően olyan savasak azok a szabad szemmel alig látható kávék, hogy lemarnák a fényezést egy autóról. Géza nem is beszél, csak várakozik. Gitta von Nettesheimre vár, aki éppen most készül kifosztani a szomszédos fehérnemű-szaküzletet. Gitta von Nettesheim okkultista, alkimista, és felettébb csinos és egyben vonzó nő, csak hogy néhány toll (ecset?)vonással felvázoljuk az ő alakját is. Egy Ljubljanához közeli benzinkúthoz beszélték meg a találkozót, és most együtt róják a város utcáit és tereit házakat bámulva, amelyekből csak úgy árad a neoklasszicizmus diszkrét bája. Gitta már ott volt annál a benzinkútnál, amikor Géza befutott, és ezúttal azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy hófehér bundájába burkolózva nem egy guruló bőröndöt húzott maga után, hanem egy szintén zörögve gördülő, méretes hangszóróval felszerelt CD-lejátszót, amelyből a Laibach zenekar Life is Life című feldolgozása szólt, miközben Gitta megpróbálta nyávogásra bírni a gyorsétteremben szolgálatot teljesítő macskarobotot, ami egy üres tálcával igyekezett vissza az állomáshelyére egy terepszínű egyenruhát viselő katonanőtől. Miau – mondta Gitta, és Gézára mosolygott –, akkor indulhatunk?