Tengerpart

Géza nem volt különösebben oda az arisztokratákért. Szóval, hogy csak úgy, a születés szerencséje, és máris beköszönt a dínom-dánom. Nem irigység vezérelte gondolatait a tárgykörben, és keveset is merengett mindenféle hercegek és grófok sorsán, inkább valamiféle plebejus hozzáállás kerítette hatalmába, amikor mégis. Na, ezt felejtette most el néhány órára a Mira­mare kastély körül sétálgatva. Ősfák alkottak parkot, legalábbis öregek voltak nagyon, sokkal öregebbek, mint Géza, és nyugodtan hozzá lehetett volna még csapni az életkorukhoz Lajos bácsiét és Laci bácsiét is, akik otthon maradtak és ügyeltek a házra és az állatokra, így a buszvezető nyugodtan elmerülhetett a múltban és egy kicsit magában a történelemben. Habsburgok. Ők építtették ezt a pompás épületegyüttest, úgy tízpercnyi autóútra Trieszt mostani belvárosától. Géza szerette Triesztet, és ebben volt némi szerepe a Monarchiának is. Az épületek tekintetében mindenféleképpen. Hogy olyan bérpaloták dőltek neki a zsalugáteres me­­diterrá­neum­nak, amelyek lehettek volna akár Bécsben vagy éppen Budapesten is. Otthonosság, ezt érezte Géza minden alkalommal, amikor a városban járt. És jó kis mix az ételek és italok frontján is, méltó kezdete Olaszországnak, amennyiben északkelet felől érkezik az utazó. De előbb még a nagyapjára gondolt, aki szintén járt ezen a tájon, ha nem is éppen jószántából. Ismerős útjelző táblák mellett haladt el, Gorizia, Doberdó, Isonzó, mennyi halott, mennyi sárral vegyes ragacsos vér, ha igaz, hogy ezeket mind visszük tovább – gondolta Géza –, akkor érthető ez a fura érzet, ami mindig elfogta, ma­­gával ragadta a környéken. Le­­ült a Mira­mare szélvédett oldalán egy hatalmas kőből kifaragott lépcsőfokra, hátát nekitámasztotta a falnak, arcát odatartotta a téli napsugaraknak, és becsukta a szemét, miközben hálát adott, hogy ott üldögélhet, és a D-vitamin-bom­báért­ külön. Aztán kinyitotta. A mélykék tenger fölött sirályok köröztek. Aztán megint becsukta. Amikor ismét kinyitotta, azonnal kiszúrta az egyik sirályt. Nem gondolunk bele – gondolta mégis –, mondjuk, egy kompról nézegetve őket, hogy egy testes tyúknyi ma­­dárról beszélünk, komoly csőrrel az elején. Ezen a pon­ton felpörögtek az események. Gézától néhány mé­­ternyire egy férfi uzsonnázott, a hozzávalókat szépen elrendezte a terasz korlátján, amelyet valószínűleg akrobata kőművesek helyeztek oda annak idején. Ezt szúrta ki az a sirály, amelyiket Géza kiszúrt. És lecsapott, és már vitte is a mor­ta­del­lát némi sajttal. A megrökönyödést nevetés váltotta. Géza udvaria­san csak mosolyogni mert, de az a férfi úgy nevetett, hogy a könnyei potyogtak. Ma ezt tanultam – gondolta Géza.