Falúd

Te, Laci, sőt Laci, te, hallod-e? – kérdezte Lajos bácsi Laci bácsit. – Mikor hagytad el legutóbb a faludat? Éppen Géza macskáit etették, és azok a cirmos macskák égnek meredő farkincákkal dörgölőztek hozzájuk, ők meg befejezték annak ki- és megtárgyalását, hogy a cirmos macskák más macskákkal ellentétben szinte soha nem viselnek fehér zoknit, és hogy ennek mi lehet az oka (nem jutottak dűlőre), amikor Lajos bácsi a fenti irányba terelte a csevegés menetét. Laci bácsi először arra gondolt, hogy neki soha a büdös életben nem volt faluda, de ha lett volna, akkor meg minek hagyta volna faképnél, és hogy egyszer ugyan szert tett egy fakutyára, de azóta sem fagyott be a Balaton, így aztán elajándékozta egy inuit turistacsoportnak, akik a Kevés a fóka elnevezésű utazási iroda szervezésében érkeztek a faluba, és amikor hazaértek, kikötötték egy közösségi célokat szolgáló iglu elé, ahonnan bárki kikölcsönözhette néhány órára. Aztán nem mondta ki mindezt, inkább összeszedte az alutasakokat, és némi újabb gondolkodás után így szólt: Az idejét sem tudom, Lali. De valahogy nem is hiányzik. Úgy érzem magam, mint aki már mindent látott, a többire meg nem kíváncsi. Na, akkor gyere – mondta erre Lajos bácsi –, sétáljunk ki a falutábláig. És így is tettek. Körülöttük virágoztak a mandulafák, rózsaszínben pompázott a táj, úgy nézett ki, mint egy nagy kert a medelíni kartell fejének esküvőjén, és habosan tornyosultak a hófehér felhőcskék az égen. A mandulafák azon tanakodtak, hogy néhány nap múlva, amikor beköszönt a lehűlés, megfagyjanak-e rögtön, vagy inkább elvigye őket a monília, ami jönni szokott, ha esővel érkezik a tíz fok alatti hőmérséklet, vagy ellenkezőleg, ezúttal teremni méltóztassanak majd, ha eljön az ideje, és mindenféle krókuszok viháncoltak mellettük, kissé odébb pedig korai medvehagymák sorakoztak a Mariska néni pesztójához vezető úton. Elhaladtak a villanyoszlop mellett, aminek a tetején gólyafészek várta az Afrikából érkező madarakat, és amire az önkormányzat dolgozói kifüggesztettek egy figyelmeztetést, mely szerint a gólya eszmei értéke százezer forint, és amennyiben lehetséges, hagyják őket békében. Erre azért volt szük­­ség, mert az előző évben a fé­­szek szomszédságában lakók elüldözték a gólyákat, mire a falusiak érthető módon érzékenyen reagáltak, és kilátásba helyeztek egy kiadós verést a ma­­gyar néplélek kedves madarait zaklatóknak. Így értek el a falutábláig, ahol tettek még egy lépést, majd elindultak visszafelé.