Laci bácsi miután megígérte a jakuzának, hogy elviszi egy körre, alaposan átvizsgálta a hidroplánt és várta a japánt, aki hamarosan meg is érkezett, így minden akadály elhárult a felszállás elől. Fentről aztán minden egyszerűnek tűnt és lélegzetelállítóan gyönyörűségesnek. Vagy meghatónak inkább, legalábbis Laci bácsi azt érezte, amit az űrhajósok, amikor megpillantják a Földet a világűrből. Vagy valami hasonlót. Nem térkép e táj – mondta a jakuzának, mire az szinte akcentus nélkül így válaszolt: én tudom, hol született Vörösmarty Mihály. Laci bácsi szeme elkerekedett. Mariska is egész szépen megtanult japánul, ez így van jól – fűzte hozzá egy a hajnali napfényben aranyló mező fölött, ahonnan sárga és kék virágok integettek feléjük vidáman. És a közös japán–magyar határ is megvan végre – mondta Laci bácsi lefelé mutatva, ahol jól látszott a Géza és a Mariska néni kertjét elválasztó szőlősor. Kerítés nem választotta el a két telket. Kissé lejjebb ereszkedve azt látták, hogy Géza ruganyos léptekkel, egyenes derékkal tolja az öreg fűnyírót és Laci bácsi tudta, hogy a buszvezető gondolatban már messze jár, túl sárga és kék virágokon, zöld mezőkön és kihűlt vulkánokon és talán még tengereken is. Az olaszrizling túloldalán ekkor feltűnt Mariska néni, díszes viseletben, feltűzött hajjal, egy kardszerű tárggyal a kezében és elegáns mozdulatokkal lassan haladt előre, a paradicsomkert irányába. Hát ez? – kérdezte Laci bácsi még kerekebb szemekkel, mint az imént. Onna-bugeisa – mondta a japán. Azaz? – forszírozta tovább Laci bácsi. Szamurájnő – hangzott a válasz. És mi van nála? – Naganita. – Miszerint? – Ez egy kardszerű pengével ellátott lándzsaféle. Kedvelt volt az onna-bugeisák körében. Mariskát felettébb érdekelte ez a dolog és most gyakorol. Szép, igaz-e? És ebben a mederben folytatódott tovább a társalgás, amelyből Laci bácsi megtudta, hogy Mariska néni kedvenc női szamurája Tomoe Gozen, aki kortársai egybehangzó állítása szerint kiváló harcos volt, nagyszerű lovas és íjász és rendkívül intelligens nő, nem csoda hát, hogy a Minamoto-klán éppen őt nevezte ki Japán első tábornokává és egy alkalommal háromszáz szamurájjal rontott neki kétezer harcosnak és a küzdelem végén öten maradtak életben a csatamezőn, máskor meg magát Honda no Morosigét győzte le, kinek fejével aztán ellovagolt a messzeségbe, majd a későbbiekben feleségül ment egy szamurájhoz, hogy férje halála után végül apácának álljon.
– Akkor talán igyunk egy teát – javasolta ezen a ponton Laci bácsi és felkészült a leszállásra.
