Mariska néni és Takeshi úr egymást átölelve álltak a termetes feketeberkenye-bokor előtt. A hajnali nap első sugarai megcsillantak a szőlőszemekbe kapaszkodó harmatcseppeken. Álldogálásuknak volt némi meditatív hangulata is, ami árnyalta kettejük szoborszerűségét, holott az ácsorgásnak inkább technikai szempontból lett hamarosan jelentősége. Majd én leszedem, te csak csináld a dolgodat – törte meg a csendet Takeshi úr, és megsimogatta Mariska néni haját. Nem tudod mire vállalkozol – felelte a megsimogatott –, szedtél már valaha ribizlit? Még soha – felelte a férfi. Szerencséd van – mondta Mariska néni –, de a berkenye még keményebb arc, és ezen rengeteg van. De a japán hajthatatlannak mutatkozott. Azon nyomban nekilátott és szedte. Délben rövid pihenőt tartott, aztán tovább szedte. 17:17-et mutatott a karórája, amikor végzett. Azért a homoktövis rosszabb – szögezte le végezetül, majd főzni kezdték a bogyókat, aztán szűrtek, fügével dúsítottak és megint főztek, forrón belekanalazták a glédában álló befőttesüvegekbe, amik aztán fejenállásba fordultak. Végül visszasétáltak a bokor elé, hogy megköszönjék neki a termést és azt mondták: Na. Az aróniazselé maga az élet – fűzte még hozzá Mariska néni –, és mindenkinek jut belőle. Szép telünk lesz – jósolta meg Takeshi úr. Augusztus volt, érezhetően rövidültek az esték és aszály tizedelte a növényzetet. Lábukra állították az aróniazselés üvegeket, melegre tették az egész társaságot, és átballagtak Gézához, ahol már ott ült az egész nemzetség, a diófa alatt üldögélt, és Joe (Jesús) éppen a Suzanne című Leonard Cohen-szerzeményt játszotta azon a pánsípon, amit még a nagyapjától örökölt, aki ezzel riogatta a ragadozókat az ecuadori hegyekben. Jól nézel ki – fogadta vidáman Tigristigris Takeshi urat –, hadiösvényre léptél. Való igaz, a japán kétszeri zuhanyozás után is úgy festett, mint Nagy Láb, amikor megérkezett a Csankpe Opi Vakpalához, azaz a Wounded Knee, miszerint Sebesült Térd-folyóhoz, ahol Szilaj Ló szíve porladt a rögök alatt és ahol aztán a fehérek tőrbe csalták. A feketeberkenye nedvétől vöröseslilában játszott a keze és az arca. Akkor használjuk ki az alkalmat – rikkantotta Laci bácsi. Éspedig? – érdeklődött Takeshi úr. Esőtánc – vágta rá Lajos bácsi –, az egyszer már bejött, és most még többen vagyunk. Több ember, több vágy, több ima és több energia – rappelte rá Mariska néni, és valamennyien lefutottak a mezőre. A törzs hajnalig táncolt, majd szétszéledtek. Mire Géza felébredt, a nap már magasan járt. Látszani nem látszott, csak az eső szakadt boldogan.
