Laci bácsi az előző este romjai felett merengett a pajta vizesblokkjában, pontosabban a mosogatónál. A törzs az üstökös érkezésének hírére gyűlt össze, bár tudták, hogy még Laci bácsi távcsövének segítségével sem láthatják, de mindannyian odaképzelték az égre, amelyen vadul tobzódtak a színek a naplemente utolsó pillanataiban, és figyelmesen hallgatták Tigristigris előadását a számukra láthatatlan jelenségről. Aztán még sokáig együtt maradtak. És ennek az együtt maradásnak a következményeit szemlézte Laci bácsi, Géza és Joe (Jesús) biztató pillantásaitól kísérve és egyben övezve. Utóbbiak gyorsan felmérték a helyzetet, hiszen még élénken élt emlékezetükben az ifjúkoruk azon szakasza, amelyben együtt mosogattak Amszterdamban, egy suriname-i vendéglőben. Ne búsulj, Lackó – mondta Joe (Jesús) –, Anthony Bourdain is így kezdte. Ekkor néhány másodpercre meg is jelent a pajtában a nagyszerű séf és világutazó szelleme, majd amilyen gyorsan érkezett, oly hirtelen távozott az ablakon át, amelyen keresztül Laci bácsi egy darabig nézte, ahogyan Takeshi úr a váltakozó intenzitású sétáját végezte a makacskodó ködben, majd így szólt: De sajnos nem az én pajtámban, és hozzáfűzte: ugyanakkor tartok tőle, hogy én viszont így is végzem, már ami a gasztronómiai pályafutásomat illeti. Na, vigyázz, Lacikám! –felelte Joe (Jesús), aki egy időben egymás után nyerte a rangos mosogatóversenyeket és felgyűrte az ingujját. – És törölgess, mert nem lesz elég a csepegtetőkapacitás. Géza elfoglalta pozícióját az öblítő szerepében és beindult a henger. Amikor végeztek, letelepedtek a hidroplán elé és vidáman pöfékeltek. Vajon mi lehet az Imisráccal? – törte meg a csendet Géza. Imisrácot mindenki Imisrácnak hívta szemtől szembe (például mi újság, Imisrác?) és a háta mögött is, mint most Géza. Valószínűleg csak a szokásos – válaszolta Laci bácsi. Imisrácról senki nem tudta, hogy mikor került a faluba és hogy hány éves, de mindenki szerette. Csatlakozott a kőművesekhez és napi tíz órán át betonozott vagy éppen falakat rakott, szabadidejében pedig fát hasított, veteményezett az öregeknél, de nem fogadott el tőlük semmit. Telente viszont egész egyszerűen eltűnt, és a világ távoli tájairól küldött képeslapokból tudták csak, hogy éppen merre jár. A polgármesteri hivatalnak szólt a címzés, és az önkormányzati dolgozók kitették a lapokat a hirdetőtáblára, hogy mindenki gyönyörködhessen bennük. Hamarosan hazajön – mondta Joe, amikor Takeshi úr elsuhant az ablak előtt.
