Tigristigris, úgyis mint William Blake költő és képzőművész feltételezhető reinkarnációja egy tűzifaárjegyzéket tanulmányozott komoran, miközben a lemezjátszóból Jim Morrison és a Doors utólag összerakott An American Prayer című albuma szólt, majd elbóbiskolt a kályha előtt. Álmában Milánóban járt, Ludovico Sforza palotájától néhány száz méternyire, az Úr 1482. évében. Kolumbusz Kristóf már tíz éve elérte Amerika partjait, és Leonardo da Vinci bejelentkezett a mór, ahogyan sötét bőrszíne miatt nevezték, azaz a milánói herceg udvarába. Sforza tipikus reneszánsz személyiség volt, bőkezű mecénás és könyörtelen uralkodó, aki meghonosította a selyemhernyó-tenyésztést és megbízást adott Leonardónak, hogy fesse meg Az utolsó vacsora című művét, egyenesen a Santa Maria delle Grazie-templom refektóriumának falára. Tigristigris egy másik étkezőben üldögélt, és minderről mit sem tudva bort fogyasztott. A kocsma zsúfolásig megtelt, és a zajban alig hallotta meg, amikor valaki megszólította. Elnézést, signor, leülhetnék az asztalához? – hangzott a kérdés. Feltevője egy hosszú hajú, szakállas férfi volt, méretes kupával a kezében és vázlatfüzettel a hóna alatt. Tigris intett, hogy persze, és a férfi bemutatkozott. Leonardo da Vinci vagyok – mondta, majd így folytatta. Nem akarnám zavarni, de megengedné, hogy lerajzoljam? Aztán – Tigristigris értetlenkedését látva, magyarázatba kezdett. A helyzet az, hogy meg fogom festeni az utolsó vacsorát, egészen pontosan azt a pillanatot, amikor a tanítványok ugyanilyen ábrázatot vágtak, mint ön az imént, mivel Krisztus urunk éppen közölte velük, hogy egyikük hamarosan elárulja őt, és most vázlatokat készítek a képhez. Az ön arca felettébb kifejező – tette még hozzá, és mivel Tigris nem tiltakozott, azonnal hozzá is kezdett a munkához. Lendületesen dolgozott, és közben be nem állt a szája, beszélt és mesélt. Hordozható hidakról, faltörő kosokról, katapultokról, titkos folyosókról, hajító és repülő gépekről, csillagászatról, növénytanról, matematikáról, őslényekről és az érzékszervek fiziológiájáról, olyan tempóban, hogy Tigrisnek zúgni kezdett a feje. Ecco –mondta végül a maestro, és a székén hátradőlve felmutatta a rajzot. Tigristigris köpni-nyelni nem tudott, és titkon abban reménykedett, hogy nem ő lesz Júdás, az iskárióti. Tetszik? – kérdezte Leonardo, és Tigris bólintott. És tudna nekem segíteni? – kérdezte aztán. Miben? – kérdezett vissza Tigris. El kellene lopnunk egy halottat – válaszolta Leonardo.
