Hideg volt. Hét ágra sütött a nap, de ez mit sem javított Laci bácsi hőérzetén. A kis meteorológiai állomás kijelzője mínusz hat fokot mutatott. A megkásásodott hó csikorgott a léptei alatt, a kutya lábai négyfelé csúsztak. A talicska belefagyott az ösvényekbe szórt murvába, és miután feltépte, a kavicsok, a hó és a jég egymással versengve beszorultak a kerék és a vasváz közé. Laci bácsi morrant egyet és elkínlódta a szerkezetet a fészerig. Megrakta fával és visszavonszolta a pajtáig. Aztán a kályhát rakta meg és leroskadt elé a hintaszékbe. Már jó ideje nem talált semmi örömöt a télben, és nem gondolta férfias elfoglaltságnak, ami vele járt. Fájt a dereka. Tengerpart, napfény. Ezeket sokkal érdekesebbnek gondolta, mint a hideget, a havat és az utánuk menetrend szerint érkező latyakot. Majd elmúlik ez is – gondolta rezignáltan, és elszunyókált. Álmában ismét tett a kályhára, és egy elegáns mozdulattal átlibbent Tigristigris álmába. Ahol is Tigris és Leonardo da Vinci éppen egy holttestet cipeltek zihálva a kihalt milánói utcákon, aztán eltűntek egy kapu alatt. Laci bácsi magára maradt a szemerkélő esőben, és azon morfondírozott, hogy miként tudna mihamarabb felszívódni a környékről, amikor az utca végén feltűnt egy alak. Tánclépésekkel közeledett, és egy színes esernyőt pörgetett a feje fölött. Néhány másodperc elteltével már a hangját is hallotta. Halló, halló! – kiáltotta. – Megkérem a Vergilius Tours kedves utasait, hogy gyülekezzenek itt körülöttem. Letelt az idő – tette még hozzá Laci bácsit fürkészve. Mást nem is nagyon tudott volna, mert rajta kívül egy lélek sem járt a környéken. Milyen idő? – érdeklődött Laci bácsi, de különös módon nem a saját, hanem Tigristigris hangján. A néha ólomlábakon járó, máskor repülő – válaszolta Vergilius. Ön idegenvezető? – kérdezte Laci bácsi. Igen – felelte az esernyős ember. Akkor legyen kedves és vezessen ki innen – kérte udvariasan Laci bácsi. Mi sem természetesebb – mondta Vergilius, és belekarolt. Egy karcolás nélkül átjutottak egy velencei tükröket árusító üzlet kirakatán. Laci bácsi közben rájött, honnan ismeri a férfit. Árpi bácsi volt az, aki kocsikísérőként dolgozott a fuvarosokkal. Ráismert a nyakán lévő tetoválásról. Te vagy az, Árpi? – hallotta Tigristigris hangját. Ha akarja, az leszek – mondta Vergilius, és kocsikísérővé változott. Egy tengerparthoz értek, olajfák közé. Akkor én el is búcsúzom – mondta Vergilius, és az esernyőjét lóbálva, fütyürészve elindult a kikötő felé.
