Vagyok – gondolta Géza. Aztán ki is mondta, nem szinte szégyellősen, maga elé motyogva, inkább határozottan és hangosan. Vagyok. A második gyerekkor ujjongó felismerése ez, a létezés megújult tudatosítása, tudósítás a világmindenség saját közepéből, az énből. Na, jó, idáig simán eljutottunk – gondolta tovább a gondolatot –, de ki vagyok én, hogy még jobban és erősebben kirángassam a múltból a bennem élő és lakozó örök gyermeket, az univerzum fiát? Íme, az ember, a neve Géza, foglalkozása buszvezető, és jelenleg itt ül a Tündér-tó partján a jelenben, két lába a földön, feneke alatt csíkos nyugágy, ez most a létra, felette a mennybolt, ott sosincs záróra és minden kapható, az egész mindenség. Vagyok, aki vagyok – ez Jézus titkos mondata, a Mesteré, az egyetlené a Tanítók között. Jézus Isten fia. Isten léte egyszerre felfoghatatlan és megkérdőjelezhetetlen. Volt ígéret és van bizonyíték. A többi rábízatott az emberre. Gézának nem is kell összeszedegetnie a bizonyítékokat, elég, ha résnyire nyitja a szemét az imából, a meditációból és a félálomból, amelyek egyszerre áradtak szét benne abban a nyugágyban, amibe belehuppant, miután végzett az idei első, ünnepélyes fűnyírás első szakaszával, ami után semmivel sem összetéveszthető illatfelhő borult a kertre, összekeveredve a jácintok és a nárciszok bódító illatával. Alkonyodott. A bizonyítékok ragyogtak a naplementét felváltó jóságos félhomályban. A katicabogár, ahogy bátran egyensúlyozik egy vékonyka rozmaringágon. A virágzó mandula-, barack- és szilvafák. A bagoly különös hangja a hatalmas fenyő tetejéből, azt megelőzően, hogy felrepülne és lassú, méltóságteljes szárnycsapásokkal elindulna a holdsarló irányába. Bölcs madár, pont annak látszik, ami. Gyümölcsoltó Boldogasszony estéje, ruhák száradnak a lágyan lengedező szélben. Jézus fogantatásának napja, a majdani Krisztusé, de ki tudott ekkor még minderről Isten szent lelkén kívül? Múlik a március, közeleg a húsvét. Elrepül ez a hónap is, ez a szokatlanul enyhe és szokás szerint ígéretes. Tulipánok és tulipánfák büszkélkednek magukkal, önérzetesek, ám nagylelkűek, megosztják mindenüket, megmutatják mindenüket, amijük csak van. Aztán nagypénteken Géza kikíséri a harangokat az állomásra, búcsút int nekik és utánuk kiált: üdvözlöm a pápát, de aztán sipirc haza, de ízibe, nem turistáskodni mentek! És eljön a legnagyobb misztérium, mert feltámadott, valóban feltámadott, a bárány, világnak világossága, és Géza mond egy áment, miközben feltápászkodik.Hegyi Zoltán
