Drágota, a vándorfodrász csak hajtotta és hajtotta azt az autógumiból készült hintát, amit Tigristigris erősített fel a cseresznyefára, csak neki és persze magának is, mert tudta, hogy a látvány lélegzetelállító lesz. És az is lett, Tigrisnek és Gézának még a lélegzete is elállt majdhogynem attól a látványtól, ahogyan Drágota egyre magasabbra jutott, mintha egyenesen az Úrjézus színe elé kívánt volna járulni, tekintete átszellemült, ruhája lobogott a szélben, ami megmozgatta a cseresznyefa virágait, és a fehér virágocskák rászálltak Drágota arcára és hajára mint megannyi csók, mert csókokat dobált a tavasz örömében, és mézelő rovarok dongtak, muzsikáltak Drágota körül, és eszük ágában sem jutott bántani, inkább az ágakról bámulták ezt a jelenést, ugyanolyan rajongással, mint Tigris és Géza a fa alól. Aztán az utóbbiak befejezték a bámészkodást, és Géza így szólt Tigristigrishez: Gyertek át este, felavatjuk a Tündér-tavat. Örömmel – válaszolta Tigris –, már amennyiben valaha le tudom imádkozni a fáról a nimfát. A Tündértó ugyan nem volt még százszázalékos állapotban, de miután Brigitta von Nettesheim és Géza hónapokig vacakoltak vele, és a napokban Laci bácsi és Lajos bácsi a Tűzoltó ikrek aktív közreműködésével összerakták a technikát és mindannyian elhelyeztek még néhány szépséges követ a csobogó környékére, amit Gézáék vízesésnek neveztek, mert nekik, számukra valóban vízesés volt az a csobogó, mert a nagyon szép a kicsiben is jól látható, avatásra alkalmasnak nyilvánították a létesítményt. És miután Drágota is hajlandó volt lekászálódni a tavaszt jelképező nyári gumiról, mindenki megjelent az eseményen. Ott volt az egész törzs, és még a Kertembert is meghívták az ünnepségre, aki boldogan tért vissza Gézáékhoz, sőt (bár azon az estén ezt még senki nem tudta) ott is maradt a faluban, mert ez a falu nehezen engedte el az embereket, az ilyeneket és az olyanokat egyaránt magához láncolta, mint valami szép és dacos szörnyeteg. Amikor Laci bácsi tett egy tiszteletkört a hidroplánnal a fejük fölött, többek között azt látta, hogy Géza és Takeshi úr elmélyülten társalog a mandulafa mellett, amelynek a virágait ebben az évben először nem vitte el sem fagy, sem eső, sem szélvihar, és a két férfi megsimogatja az aprócska mandulákat, további jó egészséget kívánva nekik. Ekkor jelentek meg a csobogó vízesésnél az első, a legbátrabb feketerigók. Először ittak egy keveset, csak utána kezdték el az önfeledt fürdőzést. Ámen – mondta erre Géza, és töltött egy pohár bort.
