Szia, Gézu, és köszönöm, hogy itt lehettem – mondta a Kertember búcsúzóul –, vigyázz a kiskertre. Nekem öröm, hogy itt voltál – felelte Géza. És persze – tette hozzá. És bejárták újra a Kertember által létrehozott új veteményest, a magaságyásokat és mindent, amit az előző néhány hónapban hozzátett a buszvezető kertjéhez. Visszamegyek a saját kertembe – mondta a Kertember –, kaszálni kell, aztán meglátom. Figyeld a babokat, most a hideg után – fűzte még hozzá –, hogy kibújnak-e végre. Elviszlek – mondta Géza, és így is lett. Elsuhantak Laci bácsi kertje mellett, bekanyarodtak Tigristigrisnél, felkapaszkodtak Lackóék gyönyörű területénél, ahol rackák legelésztek, és átvágtak a hegyen. Látszólag már megint nem történt semmi az ég egy adta világon, csak a szívükben és a lelkükben omladoztak hegyek és zúgtak patakok. Aztán a két férfi abban a másik kapuban kezet fogott. Isten áldjon – mondta Géza. Isten veled – mondta a Kertember, és bement az udvarba. Hazafelé menet Géza betért Lajos bácsihoz. Egy kávé? – kérdezte Lajos bácsi. Köszönöm, nem – felelte Géza. Zsíros kenyér? – kérdezte erre Lajos bácsi. Azt nem bánnám – mondta Géza. És falatozni kezdtek. Komótosan. Mi az a komót? – villant fel Gézában. Zsír, fehér kenyér, kovászos, új fokhagyma és hagyma, bicska, katonák. Uhh – mondták egyszerre, mielőtt a borra került volna a sor. Kéknyelű – jelentette be Lajos bácsi. Tájjelleg – erősítette meg Géza. Ebben maradtak, borozgatva. Elment hát? – utalt közben Lajos bácsi a Kertember távozására. El – mélázott Géza. Szép búcsú – mondta Lajos bácsi –, az emberek általában rondán válnak el. Gólyák néztek rájuk a fészkükből és a naplemente fénysávjai. Laci bácsi toppant be a Tűzoltó ikrekkel. Mi a pálya, uraim? – kérdezte lendületből, mialatt az ikrek úgy helyezkedtek el a kanapén, hogy azt maga Mucha úr is megirigyelhette volna. A Kertember lelépett, mi pedig zsíros kenyeret fogyasztunk – vázolta fel a helyzetet Lajos bácsi. Csatlakozás? – kérdezte még. Újfoki? – érdeklődött Tűzoltó Tamara. Akad – mondta Lajos bácsi, és a kert felé vette az irányt. Az esti harangszó kísérte útján. Felhúzta azt a fokhagymát, amit késő ősszel vetett el, leporolta róla a földet, és felnézett az égre. Ahogy lent, úgy fent – gondolta. Visszafelé vetett egy pillantást a pünkösdi rózsákra, aztán letette azt a fokhagymát az asztalra a szépen növekvő büdöskék és a rozmaringóvoda mellé. Május – gondolta, és a napozó macskákra nézett. A kutya sem törődött vele.
